Érdekes cím mi? Szerintem is… Nah de hát hogyan is van ez? Emberen reset gomb? … Talán, persze csak átvitt értelemben… De lehetne, mármint van… Rajtam legalábbis.
Fáj, fáj az igazság, és tudom, hogy rosszat tettem. Fejem a falba verem sem lesz jobb, tehát nem is teszem. Logikus ember vagyok, most mégis elragadtak az indulatok. Minden történt, amit nem akartam, vagy nem teljes szívből. Fejemet fogva üldögélve a sötétben. Fáj… Nem jó ez, így ahogy van, és minél jobban gondolkodom rajta, annál rosszabb lesz. Mosolyra húzom a számat, hülye vagyok - mondom magamnak. A holdfény beszűrődő halvány sugarai pont annyira világítják meg a szobát, hogy az árnyékok elmosódjanak. Lehunyom a szemem, és hátradőlök az ágyra. Áhh, ott volt a pont, amikor megállhattam volna, ahol az egészet abba Kellett volna hagynom. Most már mindegy, késő és ez ellen nem tudok tenni. Újra kinyitva a szemem látok, megszoktam már a sötétet. A fejemben zene szól, lassan, ütemesen mozgatom a belső hangok basszusára a fejem. Orromon beszívott levegőt számon fújom ki… és újra felülök…
Nem tehetek mást, késért nyúlok. Magammal küzdve vágok a bőrömre apró nyílást. Éppen hogy csak egy ujjam beférjen, pont a szívemhez. Nem fáj; a heget újra felvágva már alig vérzik. Mostanában többször kellett ehhez a módszerhez folyamodnom, mint szerettem volna, de ha muszáj, akkor, muszáj. Katt…
Elhalkulnak a fények, minden kimúlik. Vért köhögök fel, alvadt vért, kifolyik a szám szélén, apró fénysugár esik rá, de egyáltalán nem csillog. Sár ez, nem is vér, az ember sara, amit fel szeretne öklendezni, mikor megüli a gyomrát a panasz. Szemem kinyitom, de még üres. Tekintetemmel keresem a jót és a világosságot, de a sötétben nem lelem utam fényét. Didergek. Lassan múlik a baj, és kezem megrándul, kihúzom a sebből, apró tapaszt nyomok rá.
Szívem újra lüktetni kezd…
Eppur si muove
Eppur si muove
