Valami édesen kapar belülről. A mellkasomat nyomja mind a két kezével, pihen kicsit, majd újra próbálja. Ököllel üti, a tüdőmet tépkedi, a szívembe markol, de nem tud kijönni, tulajdonképpen én nem engedem ki. Sugdolózik hangosan, hogy mindenki hallja, majd szépen megbújik az egyik sarokban, amikor végre kinyitom magam, hadd repüljön. Édes angyali szárnyai újra a magasba vágynak, de ördögi mivolta minduntalan visszarántja. Hosszú hegyes körmei a húsomba vájnak, szívja a véremet, mígnem a végén valahol összeesek. Dörömböl az istenadta, de amikor ki szeretne jönni, nem érek rá, hogy foglalkozzam angyalarcú vérengző kis fenevadammal. Most meg itt ülök, pötyögök a gépen, mintha tényleg a szavait mondanám, de nem, Ő most mélységesen bujdosik mindenfelé, csak, hogy a végén majd rá ne találjak a megfelelő időben. Kis mohó, az ujjaimban eszi a húst, hogy hízzon tőle. Azt hiszi, ettől, majd ha végre kitör, értékesebb lesz. Eddigi tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam: nem. Nem lesz semmivel sem jobb, ha elhízik. Tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy sokat váratott magára, és nem foglalkoztam vele. Én kicsi fél lényem itt bent…
Moonflower
All the bodies arund me, just kept our death
The worms dont like my body
why i should to take care?
Grow sunflower from my body
and cover the moon in the evening
In your centre will growing
each of my rotting teeth
And i will laugh to the silver
every, every long cold night
If you cut my moonflower down
You will hear my laugh
In your mind
So, say to me, isnt it kind?
Fárasztó levélhullás
Kifárasztott a magány – ébredsz rá egyik reggel. Hogy ha más a boldogságról beszél, felkapod a fejed, próbálsz belőle energiát csenni, zsebre rakni, és elővenni, ha nevetésre van szükséged. És most nevettél. Sokat. De sajnos a zsebed kiürült…
Részeg vagy, forog körülötted a világ, a hasad ingerülten liftezik. Nekitámaszkodsz egy házfalnak és kiadod az esti termést. Utálsz hányni. Főleg ilyen epéset. Miután az első hullám lecsillapodott, nyálat gyűjtesz, próbálod kiöblíteni a szádat, köpsz egyet. Arrébb mész, nyitott szájjal lihegsz, pár méter után nekidőlsz a falnak, meggyőzöd magad, hogy ha nem a hányás mellett lengedezel, nem hiszik, hogy Te voltál az. Végigfuttatod nyelved a fogaidon. A sav felmarta kicsit. Feltápászkodsz és indulsz tovább. Csak sejted, hogy hol lehetsz, agyad egyáltalán nem képes teljes épségében működni. Három utcát, három kanyart tudsz, többet nem. Bűzlesz a fűtől és az alkoholtól.
Másnap reggel. Felülsz. Megrázod az arcodat. Agyad teljesen tompa, érzed, amint mozog a fejedben, csapódik ide-oda. Fáj. Fáj mindened. A függöny csíkjai között napfény süt Rád, eltakarod szemed elől. A szoba már üres, a kollégium zajos, egyre gyorsabban összerakod a tegnap estét. Fogaidon érzed a recét, szád bűzlik. Törölközőt kapsz, elindulsz tusolni. Gondolataid tompasága akkor ütköztet meg, amikor észreveszed, a víz alatt állsz, de nincsen nálad tusfürdő. Leöblíted magad, indulsz vissza. Belenézel a tükörbe. Arcod kicsit püffedt, szemeid karikásak, érdekes sárgás színe van a szádnak.
Nem szabad felvenni. Hadd csöngjön. Biztosan keresnek, hogy menjél és folytasd a tegnapit. Este nyolc van. Mindenki vagy tanul, vagy bulizik, Te pedig itthon fekszel és sajnáltatod magad. De beteg vagy, az Istenit neki, alig van vér az arcodban. Orvos kilőve, a tegnapi alkohol mennyiség után nem szeretnéd magad megmutatni senkinek. Felülsz.
–Halló?
– Jó, megyek.
Felveszed az utcai ruhád, kinyújtózol picit, megmosod a fogadat, gargalizálsz és már indulásra kész is vagy. A színed egész jó, este lesz, úgysem látják. Iszol egy kicsit, köhögsz kettőt, még ráérsz majd a hétvégén betegeskedni.
A lift fent, inkább lépcsőn lefelé. Mindenfelé mászkálnak az emberek, van, aki már most részeg. Az ajtón kiérve megcsap az őszi szél hidege. A nap már rég lement, a holnappal nem törődve belevágsz az éjszakába. Még vizes a beton, nemrég eshetett. Átaludtad teljesen. Igazából az egész napot ágyban töltötted, ez a gyilkos másnaposság egyszer tényleg levisz. Indulás előtt megittál két liter vizet, de a dehidratáció még nem teljesen múlt el. Kis mellékutcákon mész, zene dübörög a füledben, alig várod az alapozást. Olyankor a legjobb a buli. Mindenki csacsira issza magát, és őszinte. A buli zónában meg már csak játék van, vagy off – mint tegnap este. Sikerült le erőszakolnod a víz mellé két szelet kenyeret, és megígérted magadnak, hogy ma nem iszol annyit. Teljesíthető.
Egyik kis kereszteződésben átfutsz az autó előtt. Hangosan köhögni kezdesz. Kezeidből a vér kifut, térdre rogysz. Levegőért kapkodsz. Pánikba esel, alig jut oxigén a tüdődbe. Rácsapsz a vizes betonra. Szél támad, levelek hullnak körülötted. Az utca üres, elhagyatott. Elfáradsz, elterülsz, óvatosan, szépen lassan. Felnézel az égre, amin játszi könnyedséggel suhannak a felhők. Előttük levelek ejtőernyővel szállnak Feléd. Fáradtan ereszkednek Rád, olyan elnyűtten és megadóan, ahogy az utolsó falat levegő is távozik tüdődből…
Velnesszel a drága
megy ezerrel a velnessz?
-meg minden- én meg tétlenül nézzem innen?
egyvalaki játsszon jobban nálam
egyből fogja, és megismeri a talpam
alulról nézni majd ibolykát
megtanulja az apróság
haragszol majd?
elnézést
de hiányzol de rohadtul
s innen integetve nem látszom túl jól
ugrálok a kis dombon
amit összehordott alám a szél
amíg Rád vártam
és ugráltam...ugráltam...
tévében majd látlak amint jössz felém
odaugrok majd a képhez
és lefejelem Teérted
sajnálsz majd drágám?
elkalandozol majd velnessz közben?
Kérlek, légyszi gondolj majd néha rám
Égiekkel játszó csalfa vak remény
Kórusban skandálják neved…
Áldozat vagy? Vádlott? Mesehős?
Lépcsőn riportot adó kretén?
Kisgyerek, aki ugróiskolázik?
Netalán fecskeleső vadász?
Vagy egy kibaszott rocksztár?
Hol lehetsz, és mi ez a hangzavar?
Miért fáj a levegő?
Hol vannak a régi, szatyrot cipelő nénik?
Hol a kutyát kergető sintér?
Hol a felhőbe burkolózó házak,
Melyek tetejét repülők csak néha karcolják?
Kinek a lábnyomán jársz?
Honnan ezek a szavak?
Kik járnak körülötted, barátok, ellenségek?
Himalája tetejéről lezuhanó,
Földkörüli pályára álló?
Hát hol vagy Te?
Ott lovagolsz fent?
Mint játszó, szélparipán kapaszkodó, igazságot hozó?
Hát ki vagy Te?
Mindenki elé sorba beálló miniszter?
Esetleg gyilkos? Ki megöli az emberiséget?
Focizó kamasz, kéztörve-futva?
Ízek a szádban,
Mintha ismernéd,
Gulyás-tészta-pizza-fagyi-vas-por-dinnye-túró-kenyér-sajt-
Az élet ízei?
Élsz hát Te egyáltalán?
Vagy csak játszod eme borzongó,
Igazságtalan kalandot,
Mint mindent tudó örökké hazug?
Sötétben kuksolsz tudatlan?
Senki sem szól Hozzád…
Akkor mi ez a zaj?
Hallod a saját neved,
De ez nem is a Tied?
Szomszédé? Macskáé? Malacé?
Ködpárnába burkolózó édes kis semmiség?
Hát fújjon ide hozzám a szél, látod, van itt tengernyi kérdés…
A civilizáció, mint fejlődés?
Utolsó nap?
Az emberek már nagyon lassan dolgoznak, alig épül valami, de mégis haladunk előre. Gépeket gyártottak idebent, és már azok falaznak helyettünk. Ülünk és nézünk. Alig van helyünk, de bírjuk még, bízunk benne, hogy minden jóra fordul idővel. A falat simítom, aminek a tetejét már nem is lehet szabad szemmel látni. Néhol, egy-egy vigyázóbb ország lakosai szépen ki is festették, de ez nem segít, nem szépít a dolgokon: bezárjuk magunkat. Ebédhez készülődünk. Hatalmas sor áll minden ételosztónál, de megnyugtató a tudat, hogy körülbelül a fele embernek jut valami falat. Por van, köhögök egyet, méregetnek az emberek, nem szeretnék, hogy betegség üsse fel a fejét. Megkapom az adagomat, leülök, nekitámaszkodok a falnak és nekilátok kanalazni. Egész jóízű, és már az sem nagyon keseríti meg, hogy nap, mint nap látok embereket éhezni. Hozzá lehet szokni, nehéz, de inkább ez, mint az éhínség. Amikor őseink elkezdték építeni ezt a falat, nem hinném, hogy gondolták volna, milyen ügyesen folytatjuk munkájukat. Sokan Isten útmutatásának gondolják, de a legtöbben mégiscsak a saját akaratunkból vagyunk itt.
Megjön a hír, hogy alig pár óra van a fal elkészültéig. Mindenki örül. Ünnepségek kezdődnek, spontán mosolyog mindenki, boldogság van a levegőben. Odamegyek egy kis lyukhoz a falon. Éppen csak ki tudok nézni rajta. Lila színt látok. Ahogy hunyorítok, kirajzolódik egy virág. Biztosan tavasz van, akkor ilyen szépek. Le szeretném tépni, érezni az illatát, újra és újra. Oda sodródtunk, hogy a tolongó tömeg mind meg tudná ezt tenni? Az én kis letépett virágszálamat újra le tudná szakítani? Létezik itt még olyan ellentmondás, amit nem tudunk legyőzni? Érdemes azt mondani, hogy léteznek fizikai törvények, ha pár nappal később áthágjuk Őket, hogy újabb sor téglát rakhassunk a fal tetejére? Fájó szívvel gondolok az én kis virágomra, amit mindenki letéphet kedvére, megszagolhatja, eldobhatja, majd jön a következő.
A nap már rég nem süt ide be, olyan magasan vannak a téglák, hogy jó ideje sötétségben élünk. Akik voltak fent, mondták, hogy ott jó, és igenis szüksége van az embernek a világosságra, de a gépek építői, a foglalkoztatott munkástömeget nem hatotta meg, és sötétségbe burkolózott világ-nép. Hátamat a falnak vetem és körbe nézek. A falon festmények. A napot ábrázolják, virágos réteket, erdőket, azokat, amit eltakarunk magunk elől. A művészet megpróbálja az emberekben felébreszteni a szépet, a vágyat, hogy újra ott lehessünk, ott kint. Versek, idézetek tömkelege, de a legtöbbjük már itt bent született. Hegel szerint a történelmi haladás a szabadság folyamatos kibontakozása, Spenleg pedig azt mondta, hogy a kultúra törvényszerűen hanyatlik; végkifejlet lehet a Jose Ortega által is elvetett tömegkultúra? Ahol mindenki szabad, és mindenkinek saját ún. kultúrája van? Tömeg az van, és a kultúra a mai bezártságot tekintve talán csak a „falfirkákból” áll. Minden korban voltak, akik megkísérelték lebontani a sorokat, és volt, hogy sikerült is, de az útókor kezeskedett a téglák visszahelyezéséről, ugyanakkor becsületből még ráírták a hős nevét, és egy idézetet mellé.
S talán erre teremtettünk? A nagy fal építésére, ami bezár mindent, és mindenkit? Ki gondolná, hogy ebben a sötétségben még minden újszülött alapvetően jó? Meglehet, hogy egyszer majd feljut oda, ki a napfénybe és kikiáltja, márpedig ezt a falat le kell rombolni! A következőkben börtönben ülne, mert az is van ám már itt bent. Szép fényes, csak kevesen férnek el benne, de az erős szankciók miatt - értsd: ott nem kapnak étel, és vizet - hamar kiürülnek. A legtöbben sajnos, ha megszületnek, beállnak a sorba és gépeket terveznek, téglát égetnek, formákat raknak, darukat kezelnek, vagy csak vigyáznak, hogy senki ne érje el a világosságot. Aki a mai világban nő fel, hatalmas erőfeszítéseket kell eszközölnie, hogy jóra nevelje magát, hogy a világból ne azt lássa, milyen remek nekünk itt bezárva.
Mindenek előtt én is arra vágyom, hogy kimehessek innen pár percre, vagy pillanatokra, de legalább, hogy láthassam azt a fényt, amiben elkezdtek dolgozni a régi idők emberei. Olykor elindulok, de még fiatal vagyok, legtöbbjük szerint nekem még nem szabad felmenni, tanulnom kell, létezni itt lent, hogy átfagyott szívvel törjek majd fel öregkoromban, amikor jobban fogom értékelni a napvilágot. De akkor már tehetetlen leszek, akkor szavam már alig fog érni, de a legfőbb, akkor már késő lesz. Most kellene feljutnom, de úgy látom, már most tehetetlen vagyok.
Hullnak a szalagok, fentről lefelé, omlanak lábunkhoz a konfettik. Mindenki ujjongva ünnepel. Pezsgők pukkannak, lámpák villognak, én pedig lerogyok. Fejemet a falnak támasztom. Hangosbemondó üdvözli a tömeget, mindenhonnan különböző nyelveken visszhangoznak az üdvözítő szavak. De mi ez? Csendre intenek a parancsok. Felállok, érdeklődve megyek közelebb a többiekhez. Mit hallok?
- A fal sikeresen elkészült, de sajnos ajtó nincsen az építményen. - Erről már tárgyaltak régebben. Nem akartak pánikot kelteni, ezért nem mondták. A döntés értelmében a falat tovább építik felfelé, amíg strukturálisan megfelelő helyet találnak a kijáratnak.
Döbbent csend. Szóval mindenről tudtak, de az érdekeik arra szóltak, hogy építsék tovább. A tömeg hallgat. Innen-onnan kiáltozás. A napfényt rég nem látott emberiség elhiszi:
- Nekik idebent továbbra is jobb!
Az üdvrivalgás újra elindul. Én leforrázva állok. Körülöttem mindenki boldog. Konfettitől mintásan odaballagok a falhoz. Megérintem az egyik követ az alsó sorban. Mintha minta lenne rajta. Ahogy ujjaimat körbefuttatom rajtuk, kiveszek egy szót: magántulajdon. A következőn: Jog. Újabb és újabb téglákat fedezek fel, amelyekre véstek. Szavakat, amelyek körbevesznek minket, már az égig érnek, és nem adnak kiutat. Állítólag ez a mi érdekünk. Ez jelenti embernek lenni? Ez a civilizáció?
Bezártuk magunkat…
Egyszerű
Hangorkán sorba dönt,
Ízlik a reggeli leves,
Piros virág ernyedez.
Izmos fiúk sorba állnak,
Tockosokat osztogatnak,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Kislánykák kik játszanak,
Ugrókötél, gyerekdal,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fenevad jár járókelők között,
Emberek, valamit csak kieszközöl,
De jön,
Megöl, mindenkit sorba öl!!
Hatalmas házak sorjázva várnak,
Előttük az emberek sorokban állnak,
Mert ott lelik mindnek gyógyszerét,
Hallgatólagos egyvelegnek életét...
Pipacsokat szorongatnak,
Felvetőleg ujjonganak,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fejük felé felhőt húznak,
Ugrálnak bent a sorban,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Nézik a kéklő füvet,
Lábuk fejjel lefele,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Sztepptáncos nyaka tör,
Hangorkán sírba dönt,
Poshadt a reggeli leves,
Piros virág eltemet.
bejegyzés közzététele
„ Rám üvöltött a tavasz a téren, vegyem már észre, itt a nyár végre!” – írtam fel valamelyik melegebb napon séta közben. Félelmetes, megint átugrottunk egy tavaszt. Vagyis persze volt, de valahogy csak nekem tűnik eltolódottnak az egész? olyan hirtelennek? Valamint érdekes megfigyelni, hogy ebben a melegben van mindenki a legjobban elhavazva.D
És persze most sem lehet megúszni művészies szösszenet nélkül:
a falak fényesen omlanak lábam alá
átlépve rajtuk érzem azt
amit megérdemelnék
de sosem kapom meg én
sehol sem találom amit igazán keresek
járok a fényen és felemelkedek
a semmin felülről minden szép
tudtam hogy fent vagyok
lent éreztem magam
eladom lelkem a sötétnek
hogy ugráljak a fényben
az utcán semerre
fagyimat zsebre
rakva érezzem élek én
pacsit adva az égnek
felemelkedek
majd édesapám azt mondja
megérdemled
hamis ízű szerelemben
semmit sem érezve
kelletem testem a fénynek
remélve
egyszer majd újra
édesapámtól hallhatom azt
büszke vagyok rád fiam