A „tüntetés”

Szeged.

Idézőjelben, mert az október 24-it nem szabad tüntetésnek nevezni! 45 perc… Beszédek. T. Márk lagymatag beszéde pont annyira volt lehangoló és szánalmas, retorikát nélkülöző, amennyire lehetett volna ezt a helyzetet arra használni, hogy kaszát, fáklyákat adjon a kézbe. DJ Lennard meleget és hangulatot csinál. Egy tüntetésen?

A melegek kihívó és feltűnő ruhákban felvonulnak, hogy érezzük, másnak lenni mennyivel nehezebb, mi pedig bulizva, Dj-vel tüntetünk, hogy vegyenek minket komolyan, és hogy vegyék észre az új törvény mennyire elrontja az életünket. Eredményt egyik sem ér el, csakhogy míg az elsőn mi egyetemisták is máshoz hasonlóan megmosolyogjuk, vagy éppen felháborodunk, addig a saját ügyünket akkor miért kell így lealacsonyítani?

Csoporttársam azt mondta, hogy a tüntetés: „Nagyon adta!” Bamm. És mosolygott. Az új tervezetben a szakunkra az államilag támogatott keret az alap és a mesterképzést egybevéve nulla, azaz nulla. Mikor megtudta, lelohadt a mosoly a szájáról, a tüntetés pedig már nem is annyira adta. Tudatosult benne, hogy 800 ezer forintos félévdíj mellett nem fog tudni mesterre menni.

Sajnos a fővárosira nem tudtam felmenni, bár olvasva a cikkeket, legtöbbjük erősen kiemelte a buli hangulatot, mint fő tevékenységet a tüntetésen, így talán nem is annyira sajnálom.

Továbbá.

Az éhségsztrájk lényege igazából a médiába való bekerülés volt, hisz a maga három napjával nem volt túl erős. A nyilvánossághoz minden fórumon eljutott. Oké. A tüntetés a maga gyorsaságával és kihasználatlanságával ott hever. Könyörgöm, összezsúfolunk 2000 embert, majd 45 perc után huss, menjetek. Legalább a Széchényi-térre vonuljunk át! Egy séta, semmi több, és mennyivel nagyobb hatást ér el, ha egy sétálóutcát beterítünk. Fotók, videók, minden sokkal erősebb képet tud mutatni. Nem. Mire észbe kaptunk, vége is lett. A legtöbb egyetemista elhagyva a helyszínt valami nyugis beülős helyet keresett ahonnan kis iszogatás után már szórakozóhelyen folytathatja a bulizást, amit megkezdett a „tüntetésen”.

Gondolatok az erkölcsről

Ideális lenne-e az a világ, ahol mindenki mindenkitől folyamatosan lopna…

A lopás a magántulajdonnal egyszerre jött létre. Amint volt valakinek valami értéke, azt el lehetett tulajdonítani. Tegyük fel, hogy a világban az erkölcsi normák fiatal korában, ahol még nem értékelték az életet és a szabadságot sem, a lopás nem volt elítélendő. Ha valakinek volt egy kalapácsa, akkor azt elvette valaki más, aki, bár nem volt kovács, de használta. Használat után nem adta vissza, hanem elrakta egy fiókba, hogy majd jól jön egyszer. De! A fiókból is eltűnt, méghozzá nem a kovácshoz vissza, hanem egy másik személyhez. A kovács pedig, mivel ez volt a foglalkozása szintén lopott magának máshonnan kalapácsot. Az étel, amit az asztalra letettek, ha nem figyeltek, akkor eltűnt, valaki jól lakott, és ők is más étel után néztek. Körforgás. Beindították-e ezt valamikor, vagy a tulajdon tisztelete alap erkölcsünk lenne? Ha igen, akkor honnan fakadhat? Az oroszlánok széttépik egymást, ha a másik területére lépnek, a majmok, is háborúznak a területükért. Ez vajon az evolúcióval fejlődött? És miért nem kopott ki? Még most is lopnak, a szemünk előtt tüntetnek el telefonokat, pénztárcákat. Erkölcsi, vagy szankcionális a tulajdon tisztelete? Mindenkiben benne van, és csak félünk megtenni? Visszaszorítottuk az idő során, elnyomtuk volna?

Tegyük fel, hogy az ősidőkben nem volt elítélendő a legelső példám. Amikor nem volt enyém tied, hanem minden volt mindenkié. Akkor miért kezdtük el levágni egymás kezét a lopásért? Mi adott indítékot. Működne egy mai társadalom úgy, hogy mindenki mindenkitől „lop”? Ami kell, azt elveszem mástól. A pénz elértéktelenedne, papír és fém lenne (mint ami amúgy is), semmi több. Genetikánk engedné ezt? Vagy győzne a felsőbbrendűségünk? A társadalom hozza ránk a frászt a lopástól, vagy mi magunk?

Roussouei gondolatra térve, megfordítva vajon igaz? Kapcsolva az én gondolatmenetemhez: A társadalom természetéből fakadóan jó, de az ember elrontja – tehát a társadalom szab gátat a lopásnak és mi magunk mégis megszegjük ezt. Vagy igaz, hogy mi erkölcsileg nem lopnánk, de a társadalom rávisz, hisz akinek nincs pénze, az éhezik és lopnia kell, viszont ezt a társadalom degradálja?

Felvetődik még a kérdés, hogy ha életben maradt volna az Ősközösség, a kifejezés, a gondolat, mint lopás, akkor milyen értékek érvényesülnének? Egészségesebb lenne a társadalom, lennének tulajdonra alapuló különbségek? Lenne, aki többet dolgozik? Hisz az alapfeltevés, hogy amiért megdolgozom, az az enyém, senki mást nem illet.

Elviekben mindenkit illet, hiszen a pénz, amit adózunk, visszafolyik mindenkihez függetlenül attól, hogy mennyit keresett (gondolok itt olyanra, mint pl: TB). De ez kötelező, ha valaki nem adózik, akkor megbüntetik. Mégis mindenki meg akarja kerülni. Ez tehát lopás, kisajátítás, hiszen a közösségbe szánt pénzt magamnak megtartom. Erkölcsileg elítélendő, vagy társadalmi nyomás hatására alakult ki? Viszont! Ténylegesen nem adom oda senkinek sem a pénzem. Amint mindenkit kéz a kézből illetne, dolgoznánk egyáltalán?

Valószínű, hogy nem, és ezért is vált olyanná a világ amilyen. Miből fakad ez a gőgünk? Milyen evolúciós lépésnek kellett megtörténnie, hogy a közösség szétszakadjon? Hogy az enyém, mint kifejezés kialakuljon?

Visszakanyarodva a konstans érték hiánya vajon mennyire borítaná fel az ember értékrendjét? Ez segített minket ide, ahol vagyunk? Jó helyen vagyunk egyáltalán? Biztos, hogy pozitív irányba fejlődtünk ez által? Lehet, hogy valahol kinevetnek minket, amiért olyan szuper dolgokat találtunk fel, mint az autó vagy az űrutazás? (Az írást főként a hallott szöveg maradandóvá tétele motiválta, szerződések, törvények, de a kulturalitás is, így nem teljesen veszem ide. Ugyanakkor joggal lehet feltenni a kérdést, hogy ha nem tereljük magunkat ilyen irányba, akkor fejlődtünk e volna kulturálisan, hiszen valami ellen harcolni mindig a legmotiválóbb, és a legkönnyebb célpont pedig mindig az uralkodó hatalom, és így születtek meghatározó művek, beszédek: „Van egy álmom…”; „Edward király, angol király…”)

Tessék...

Mennyire dühítő manapság…

Teljesen kihozott a sodromból amikor láttam…

Na de mégis…

Felettébb feltűnő az utcákon, és rohadtul zavar…

Nincs vége a mondatoknak. Most egy egészen újat akarok kezdeni. Persze ez nem azt jelenti, hogy ezentúl ilyen írások leleddznek majd itt, de ez rendhagyó lesz. Most magamat próbálom annyira negatívan nézni, épp amennyire a glosszáimon keresztül a világot szoktam.

Kezdeném ott, hogy undorító kisgyerek lehettem. Emlékeim között kutatva találok egy kis videófoszlányt, amint nővéremet dobálom kaviccsal focizás közben. Nagyobb volt és fájt, ha bokán rúgott. Lány, nem tudott túlságosan focizni, én pedig nem tudtam tolerálni túlságosan. Következő kép, amint nagymamáméknál lent dolgozunk a földön. Vagyis Ők. Én csak onnantól, hogy mamám biztosított, hogy kapok kindert Búza úrnál-bolt, amikor megyünk hazafelé. Nekem sem kellett több, egyből kettesével hordtam a ládákat, és tömtem közben a földes répát tovább. Nem is tudom mikor jöhetett az a törés. Még mindig ilyen gyerek lennék? Sikerült olyan hibákat véghezvinnem, amik azért arról tanúskodnak, hogy nem nagyon változtam. Újkori – ha említhetem így, Moszkva utáni életemet – hibám elsője, hogy megríkattam édes szüleimet. Magányomba burkolózva nem láttam, mennyire egy család vagyunk. Persze orvoslásra került, és felnőttebb fejjel tudtam már végiggondolni mi az érték. Első barátnőmmel viharos szakításunk nem sokkal ezután következett. Állítólag kiabáltam vele. Kiabáltam volna? Úr isten. Én nem így emlékszem,de még a gondolat is rossz, hogy valakiben ilyen érzést keltettem. Innentől kezdve életem a lányok körül forgott, ha mondhatni így. Belekóstoltam a szívszipolyozása, és nem akartam leállni. Hosszabb kapcsolatomnak saját törtetésem vetett véget. Bár, ott is volt benne már egy nagy hibám. Undorító módon egy másik lány csábítására – igazából egymást csábítottuk, nagyobb szerep volt az enyém, én mondtam az akkorinak, h inkább a másik – otthagytam. Később pedig újra visszakéredzkedtem. Amikor pedig valami másba, több időt igénylőbe vágtam bele, akkor vége lett. Kegyetlen módon, alig pár nap alatt. Pedig sokkal szebben is lehetett volna. Önző voltam. Később is, több másik helyzetben. Vezető lettem, és igazodtam az új helyzethez. Ha valami nem ment, akkor belemartam magam ebbe a világban, ahol elismertek, de közben ott is ármánykodtam. Sunyi alattomos módon irányítgattam titkos kis információimmal, befolyásoltam, és közben vertem a mellem, hogy milyen ügyes vagyok. Szerettem a helyzetet. Szerencsére itt is találtam párt, akitől rengeteg energiát elszívtam, és mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, ellöktem önző módon, mondván Neki jobb lesz így. Bíztattam magam, mennyire jót tettem vele. Az összeroskadás szélén is gyűjtöttem magamba az elismerő pillantásokat. Építettem újra az egóm, hogy újra embereken taposhassak át megveregetve a vállukat és képeket rakjak fel fészbúkra, látjátok, ezt is elértem. És most itt állok, gonoszul nevetve, kacagva a világra, mert nem látja senki, hogy a világ az enyém. Közben pedig benső kis dilemmáimat másra kivetítem, és piszkos ujjammal böködöm a tarkóját, és súgom fülébe, hogy Ő a hibás.

A világmegváltó terveim vajon inkább világuralmiak?

Ahogy az emberek gorombaságán, a világ gonoszságán csámcsogok, bizony én magam is ugyanúgy fellökök embereket, és nyugodtan szerepelhetnék utálkozós glosszák élén.

Ez lennék hát én?

nemjó

Dobozból szól a zene, nemsokára vége mindennek, de majd akkor úgyis ott lesz mindenki. Szeretnék kifutni a világból, megfordulni és odakiáltani a többieknek, hogy meneküljenek.
Ezután, a kis monológ után essünk neki a nagyjának; művelődésszociológia fölött görnyedek már körülbelül 20 perce és ennyi, megszakadt a kapcsolat az agyam és a felfogásom között. Esélyem sincsen körülbelül tovább gyűrni. Elmélyedve az egyetem rejtelmeibe kezdem felfedezni a gonosz bolognai rendszer hibáit, apró bosszúságait. Kezdjük azzal, hogy három éves az alapképzés, a mesterképzés pedig nincsen olyan szinten, hogy befogadja az emberek többségét, így a régi 5 éves rendszer leszűkül, elszemélytelenedik, mondhatni megszűnik az a varázs, hogy egy ember a főiskolai évek alatt szerzi meg az életre szóló barátokat. Ami ebből az időrövidülésből fakad még a szakosodás előrehozása. Egy, másfél év után már el kell döntenünk mit szeretnénk tenni. Nagyon nehéz eligazodni egy szakon belül is az irányzatok között, teljesen különböznek. Egy év alatt megkapjuk az alapokat, de ezekből nem feltétlen derül ki, sőt, hogy miért is és merre. Ez a kérdés már régebb óta köröz az ember feje felett, hiszen a középiskola alapból egy választó vonal és ott még tényleg nagyon rajtunk van a gyerekcipő, itt viszont már személyiségünk is tiltakozik egy 180°os fordulattól, új társaság, új alapok, és főleg, jó pár elvesztegetett év.
Nemjó.