Valami édesen kapar belülről. A mellkasomat nyomja mind a két kezével, pihen kicsit, majd újra próbálja. Ököllel üti, a tüdőmet tépkedi, a szívembe markol, de nem tud kijönni, tulajdonképpen én nem engedem ki. Sugdolózik hangosan, hogy mindenki hallja, majd szépen megbújik az egyik sarokban, amikor végre kinyitom magam, hadd repüljön. Édes angyali szárnyai újra a magasba vágynak, de ördögi mivolta minduntalan visszarántja. Hosszú hegyes körmei a húsomba vájnak, szívja a véremet, mígnem a végén valahol összeesek. Dörömböl az istenadta, de amikor ki szeretne jönni, nem érek rá, hogy foglalkozzam angyalarcú vérengző kis fenevadammal. Most meg itt ülök, pötyögök a gépen, mintha tényleg a szavait mondanám, de nem, Ő most mélységesen bujdosik mindenfelé, csak, hogy a végén majd rá ne találjak a megfelelő időben. Kis mohó, az ujjaimban eszi a húst, hogy hízzon tőle. Azt hiszi, ettől, majd ha végre kitör, értékesebb lesz. Eddigi tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam: nem. Nem lesz semmivel sem jobb, ha elhízik. Tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy sokat váratott magára, és nem foglalkoztam vele. Én kicsi fél lényem itt bent…
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzés. Összes bejegyzés megjelenítése
everithing what i can to give
its my heart in this neat tray
or let me, dont shoot me,
shoot the god in the middle of his back
jumping over the river
its not so funny, honey
but i promise
that i shoot over the sky
and bring to you a million of stars
but who knows what
in the other side
jumping over the river
its not so funny, honey
but dont cry
in your pocket have a heart now
and my promise
will be a good thing in your life
just take gun and shoot the god
jumping over the river
its so funny, honey
belive me, im here
only what you need is jump
if i wont take a care of you,
just kill me
just kill me
im sorry, its only my love
and when you will be here
in the other side of the river
never forget
you try to cry but no enough
of love
its my heart in this neat tray
or let me, dont shoot me,
shoot the god in the middle of his back
jumping over the river
its not so funny, honey
but i promise
that i shoot over the sky
and bring to you a million of stars
but who knows what
in the other side
jumping over the river
its not so funny, honey
but dont cry
in your pocket have a heart now
and my promise
will be a good thing in your life
just take gun and shoot the god
jumping over the river
its so funny, honey
belive me, im here
only what you need is jump
if i wont take a care of you,
just kill me
just kill me
im sorry, its only my love
and when you will be here
in the other side of the river
never forget
you try to cry but no enough
of love
Fárasztó levélhullás
Kifárasztott a magány – ébredsz rá egyik reggel. Hogy ha más a boldogságról beszél, felkapod a fejed, próbálsz belőle energiát csenni, zsebre rakni, és elővenni, ha nevetésre van szükséged. És most nevettél. Sokat. De sajnos a zsebed kiürült…
Részeg vagy, forog körülötted a világ, a hasad ingerülten liftezik. Nekitámaszkodsz egy házfalnak és kiadod az esti termést. Utálsz hányni. Főleg ilyen epéset. Miután az első hullám lecsillapodott, nyálat gyűjtesz, próbálod kiöblíteni a szádat, köpsz egyet. Arrébb mész, nyitott szájjal lihegsz, pár méter után nekidőlsz a falnak, meggyőzöd magad, hogy ha nem a hányás mellett lengedezel, nem hiszik, hogy Te voltál az. Végigfuttatod nyelved a fogaidon. A sav felmarta kicsit. Feltápászkodsz és indulsz tovább. Csak sejted, hogy hol lehetsz, agyad egyáltalán nem képes teljes épségében működni. Három utcát, három kanyart tudsz, többet nem. Bűzlesz a fűtől és az alkoholtól.
Másnap reggel. Felülsz. Megrázod az arcodat. Agyad teljesen tompa, érzed, amint mozog a fejedben, csapódik ide-oda. Fáj. Fáj mindened. A függöny csíkjai között napfény süt Rád, eltakarod szemed elől. A szoba már üres, a kollégium zajos, egyre gyorsabban összerakod a tegnap estét. Fogaidon érzed a recét, szád bűzlik. Törölközőt kapsz, elindulsz tusolni. Gondolataid tompasága akkor ütköztet meg, amikor észreveszed, a víz alatt állsz, de nincsen nálad tusfürdő. Leöblíted magad, indulsz vissza. Belenézel a tükörbe. Arcod kicsit püffedt, szemeid karikásak, érdekes sárgás színe van a szádnak.
Nem szabad felvenni. Hadd csöngjön. Biztosan keresnek, hogy menjél és folytasd a tegnapit. Este nyolc van. Mindenki vagy tanul, vagy bulizik, Te pedig itthon fekszel és sajnáltatod magad. De beteg vagy, az Istenit neki, alig van vér az arcodban. Orvos kilőve, a tegnapi alkohol mennyiség után nem szeretnéd magad megmutatni senkinek. Felülsz.
–Halló?
– Jó, megyek.
Felveszed az utcai ruhád, kinyújtózol picit, megmosod a fogadat, gargalizálsz és már indulásra kész is vagy. A színed egész jó, este lesz, úgysem látják. Iszol egy kicsit, köhögsz kettőt, még ráérsz majd a hétvégén betegeskedni.
A lift fent, inkább lépcsőn lefelé. Mindenfelé mászkálnak az emberek, van, aki már most részeg. Az ajtón kiérve megcsap az őszi szél hidege. A nap már rég lement, a holnappal nem törődve belevágsz az éjszakába. Még vizes a beton, nemrég eshetett. Átaludtad teljesen. Igazából az egész napot ágyban töltötted, ez a gyilkos másnaposság egyszer tényleg levisz. Indulás előtt megittál két liter vizet, de a dehidratáció még nem teljesen múlt el. Kis mellékutcákon mész, zene dübörög a füledben, alig várod az alapozást. Olyankor a legjobb a buli. Mindenki csacsira issza magát, és őszinte. A buli zónában meg már csak játék van, vagy off – mint tegnap este. Sikerült le erőszakolnod a víz mellé két szelet kenyeret, és megígérted magadnak, hogy ma nem iszol annyit. Teljesíthető.
Egyik kis kereszteződésben átfutsz az autó előtt. Hangosan köhögni kezdesz. Kezeidből a vér kifut, térdre rogysz. Levegőért kapkodsz. Pánikba esel, alig jut oxigén a tüdődbe. Rácsapsz a vizes betonra. Szél támad, levelek hullnak körülötted. Az utca üres, elhagyatott. Elfáradsz, elterülsz, óvatosan, szépen lassan. Felnézel az égre, amin játszi könnyedséggel suhannak a felhők. Előttük levelek ejtőernyővel szállnak Feléd. Fáradtan ereszkednek Rád, olyan elnyűtten és megadóan, ahogy az utolsó falat levegő is távozik tüdődből…
SZTE-reggel
Lent a Tisza partján,
Fent az égen,
Megannyi csillag néz most,
Szembe a képével.
Borosüveg ring,
Sörösüveg ring,
Pezsgősüveg ring,
Fiatalok nevetve ugrálnak mind.
Csütörtök hajnal,
Emlékszik a pír,
Mint otthagyta a partot,
Már teljesen sír.
Szemetes, egyetemes,
Bulizós, ugrálós,
Kiabálós, elfutós,
szerelmetes, szenvedetes.
Reggel sántán,
Ébredve bambán,
hahó,
HahÓ,
Dehidratáció!
Homályos az este képe,
Éjjeli kis molylepkéje,
Melletted ébred,
S Te, a mocorgóra elképedve révedsz.
Órák telnek,
Madarak jönnek, madarak mennek,
S a csillagok az estéről,
Egyre csak nevetnek.
Fent az égen,
Megannyi csillag néz most,
Szembe a képével.
Borosüveg ring,
Sörösüveg ring,
Pezsgősüveg ring,
Fiatalok nevetve ugrálnak mind.
Csütörtök hajnal,
Emlékszik a pír,
Mint otthagyta a partot,
Már teljesen sír.
Szemetes, egyetemes,
Bulizós, ugrálós,
Kiabálós, elfutós,
szerelmetes, szenvedetes.
Reggel sántán,
Ébredve bambán,
hahó,
HahÓ,
Dehidratáció!
Homályos az este képe,
Éjjeli kis molylepkéje,
Melletted ébred,
S Te, a mocorgóra elképedve révedsz.
Órák telnek,
Madarak jönnek, madarak mennek,
S a csillagok az estéről,
Egyre csak nevetnek.
A civilizáció, mint fejlődés?
Tégla kerül téglára, malter közéjük, mindenki szuszog, dolgozik, ahogy bír. Fiatal férfiak tolják a talicskát, nők hozzák a cementet, mindenki szuszog, dolgozik, ahogy bír. Egyre többen és többet építenek, mindenki dolgozik, ahogy bír. Odaér az utolsó ember is, teljesen bekerítik magukat, mindenki dolgozik. A munka egyre könnyebb, tesszük a dolgunkat, és nem vesszük észre körülöttünk a falat, amin Mindenki dolgozik.
Utolsó nap?
Az emberek már nagyon lassan dolgoznak, alig épül valami, de mégis haladunk előre. Gépeket gyártottak idebent, és már azok falaznak helyettünk. Ülünk és nézünk. Alig van helyünk, de bírjuk még, bízunk benne, hogy minden jóra fordul idővel. A falat simítom, aminek a tetejét már nem is lehet szabad szemmel látni. Néhol, egy-egy vigyázóbb ország lakosai szépen ki is festették, de ez nem segít, nem szépít a dolgokon: bezárjuk magunkat. Ebédhez készülődünk. Hatalmas sor áll minden ételosztónál, de megnyugtató a tudat, hogy körülbelül a fele embernek jut valami falat. Por van, köhögök egyet, méregetnek az emberek, nem szeretnék, hogy betegség üsse fel a fejét. Megkapom az adagomat, leülök, nekitámaszkodok a falnak és nekilátok kanalazni. Egész jóízű, és már az sem nagyon keseríti meg, hogy nap, mint nap látok embereket éhezni. Hozzá lehet szokni, nehéz, de inkább ez, mint az éhínség. Amikor őseink elkezdték építeni ezt a falat, nem hinném, hogy gondolták volna, milyen ügyesen folytatjuk munkájukat. Sokan Isten útmutatásának gondolják, de a legtöbben mégiscsak a saját akaratunkból vagyunk itt.
Megjön a hír, hogy alig pár óra van a fal elkészültéig. Mindenki örül. Ünnepségek kezdődnek, spontán mosolyog mindenki, boldogság van a levegőben. Odamegyek egy kis lyukhoz a falon. Éppen csak ki tudok nézni rajta. Lila színt látok. Ahogy hunyorítok, kirajzolódik egy virág. Biztosan tavasz van, akkor ilyen szépek. Le szeretném tépni, érezni az illatát, újra és újra. Oda sodródtunk, hogy a tolongó tömeg mind meg tudná ezt tenni? Az én kis letépett virágszálamat újra le tudná szakítani? Létezik itt még olyan ellentmondás, amit nem tudunk legyőzni? Érdemes azt mondani, hogy léteznek fizikai törvények, ha pár nappal később áthágjuk Őket, hogy újabb sor téglát rakhassunk a fal tetejére? Fájó szívvel gondolok az én kis virágomra, amit mindenki letéphet kedvére, megszagolhatja, eldobhatja, majd jön a következő.
A nap már rég nem süt ide be, olyan magasan vannak a téglák, hogy jó ideje sötétségben élünk. Akik voltak fent, mondták, hogy ott jó, és igenis szüksége van az embernek a világosságra, de a gépek építői, a foglalkoztatott munkástömeget nem hatotta meg, és sötétségbe burkolózott világ-nép. Hátamat a falnak vetem és körbe nézek. A falon festmények. A napot ábrázolják, virágos réteket, erdőket, azokat, amit eltakarunk magunk elől. A művészet megpróbálja az emberekben felébreszteni a szépet, a vágyat, hogy újra ott lehessünk, ott kint. Versek, idézetek tömkelege, de a legtöbbjük már itt bent született. Hegel szerint a történelmi haladás a szabadság folyamatos kibontakozása, Spenleg pedig azt mondta, hogy a kultúra törvényszerűen hanyatlik; végkifejlet lehet a Jose Ortega által is elvetett tömegkultúra? Ahol mindenki szabad, és mindenkinek saját ún. kultúrája van? Tömeg az van, és a kultúra a mai bezártságot tekintve talán csak a „falfirkákból” áll. Minden korban voltak, akik megkísérelték lebontani a sorokat, és volt, hogy sikerült is, de az útókor kezeskedett a téglák visszahelyezéséről, ugyanakkor becsületből még ráírták a hős nevét, és egy idézetet mellé.
S talán erre teremtettünk? A nagy fal építésére, ami bezár mindent, és mindenkit? Ki gondolná, hogy ebben a sötétségben még minden újszülött alapvetően jó? Meglehet, hogy egyszer majd feljut oda, ki a napfénybe és kikiáltja, márpedig ezt a falat le kell rombolni! A következőkben börtönben ülne, mert az is van ám már itt bent. Szép fényes, csak kevesen férnek el benne, de az erős szankciók miatt - értsd: ott nem kapnak étel, és vizet - hamar kiürülnek. A legtöbben sajnos, ha megszületnek, beállnak a sorba és gépeket terveznek, téglát égetnek, formákat raknak, darukat kezelnek, vagy csak vigyáznak, hogy senki ne érje el a világosságot. Aki a mai világban nő fel, hatalmas erőfeszítéseket kell eszközölnie, hogy jóra nevelje magát, hogy a világból ne azt lássa, milyen remek nekünk itt bezárva.
Mindenek előtt én is arra vágyom, hogy kimehessek innen pár percre, vagy pillanatokra, de legalább, hogy láthassam azt a fényt, amiben elkezdtek dolgozni a régi idők emberei. Olykor elindulok, de még fiatal vagyok, legtöbbjük szerint nekem még nem szabad felmenni, tanulnom kell, létezni itt lent, hogy átfagyott szívvel törjek majd fel öregkoromban, amikor jobban fogom értékelni a napvilágot. De akkor már tehetetlen leszek, akkor szavam már alig fog érni, de a legfőbb, akkor már késő lesz. Most kellene feljutnom, de úgy látom, már most tehetetlen vagyok.
Hullnak a szalagok, fentről lefelé, omlanak lábunkhoz a konfettik. Mindenki ujjongva ünnepel. Pezsgők pukkannak, lámpák villognak, én pedig lerogyok. Fejemet a falnak támasztom. Hangosbemondó üdvözli a tömeget, mindenhonnan különböző nyelveken visszhangoznak az üdvözítő szavak. De mi ez? Csendre intenek a parancsok. Felállok, érdeklődve megyek közelebb a többiekhez. Mit hallok?
- A fal sikeresen elkészült, de sajnos ajtó nincsen az építményen. - Erről már tárgyaltak régebben. Nem akartak pánikot kelteni, ezért nem mondták. A döntés értelmében a falat tovább építik felfelé, amíg strukturálisan megfelelő helyet találnak a kijáratnak.
Döbbent csend. Szóval mindenről tudtak, de az érdekeik arra szóltak, hogy építsék tovább. A tömeg hallgat. Innen-onnan kiáltozás. A napfényt rég nem látott emberiség elhiszi:
- Nekik idebent továbbra is jobb!
Az üdvrivalgás újra elindul. Én leforrázva állok. Körülöttem mindenki boldog. Konfettitől mintásan odaballagok a falhoz. Megérintem az egyik követ az alsó sorban. Mintha minta lenne rajta. Ahogy ujjaimat körbefuttatom rajtuk, kiveszek egy szót: magántulajdon. A következőn: Jog. Újabb és újabb téglákat fedezek fel, amelyekre véstek. Szavakat, amelyek körbevesznek minket, már az égig érnek, és nem adnak kiutat. Állítólag ez a mi érdekünk. Ez jelenti embernek lenni? Ez a civilizáció?
Bezártuk magunkat…
Utolsó nap?
Az emberek már nagyon lassan dolgoznak, alig épül valami, de mégis haladunk előre. Gépeket gyártottak idebent, és már azok falaznak helyettünk. Ülünk és nézünk. Alig van helyünk, de bírjuk még, bízunk benne, hogy minden jóra fordul idővel. A falat simítom, aminek a tetejét már nem is lehet szabad szemmel látni. Néhol, egy-egy vigyázóbb ország lakosai szépen ki is festették, de ez nem segít, nem szépít a dolgokon: bezárjuk magunkat. Ebédhez készülődünk. Hatalmas sor áll minden ételosztónál, de megnyugtató a tudat, hogy körülbelül a fele embernek jut valami falat. Por van, köhögök egyet, méregetnek az emberek, nem szeretnék, hogy betegség üsse fel a fejét. Megkapom az adagomat, leülök, nekitámaszkodok a falnak és nekilátok kanalazni. Egész jóízű, és már az sem nagyon keseríti meg, hogy nap, mint nap látok embereket éhezni. Hozzá lehet szokni, nehéz, de inkább ez, mint az éhínség. Amikor őseink elkezdték építeni ezt a falat, nem hinném, hogy gondolták volna, milyen ügyesen folytatjuk munkájukat. Sokan Isten útmutatásának gondolják, de a legtöbben mégiscsak a saját akaratunkból vagyunk itt.
Megjön a hír, hogy alig pár óra van a fal elkészültéig. Mindenki örül. Ünnepségek kezdődnek, spontán mosolyog mindenki, boldogság van a levegőben. Odamegyek egy kis lyukhoz a falon. Éppen csak ki tudok nézni rajta. Lila színt látok. Ahogy hunyorítok, kirajzolódik egy virág. Biztosan tavasz van, akkor ilyen szépek. Le szeretném tépni, érezni az illatát, újra és újra. Oda sodródtunk, hogy a tolongó tömeg mind meg tudná ezt tenni? Az én kis letépett virágszálamat újra le tudná szakítani? Létezik itt még olyan ellentmondás, amit nem tudunk legyőzni? Érdemes azt mondani, hogy léteznek fizikai törvények, ha pár nappal később áthágjuk Őket, hogy újabb sor téglát rakhassunk a fal tetejére? Fájó szívvel gondolok az én kis virágomra, amit mindenki letéphet kedvére, megszagolhatja, eldobhatja, majd jön a következő.
A nap már rég nem süt ide be, olyan magasan vannak a téglák, hogy jó ideje sötétségben élünk. Akik voltak fent, mondták, hogy ott jó, és igenis szüksége van az embernek a világosságra, de a gépek építői, a foglalkoztatott munkástömeget nem hatotta meg, és sötétségbe burkolózott világ-nép. Hátamat a falnak vetem és körbe nézek. A falon festmények. A napot ábrázolják, virágos réteket, erdőket, azokat, amit eltakarunk magunk elől. A művészet megpróbálja az emberekben felébreszteni a szépet, a vágyat, hogy újra ott lehessünk, ott kint. Versek, idézetek tömkelege, de a legtöbbjük már itt bent született. Hegel szerint a történelmi haladás a szabadság folyamatos kibontakozása, Spenleg pedig azt mondta, hogy a kultúra törvényszerűen hanyatlik; végkifejlet lehet a Jose Ortega által is elvetett tömegkultúra? Ahol mindenki szabad, és mindenkinek saját ún. kultúrája van? Tömeg az van, és a kultúra a mai bezártságot tekintve talán csak a „falfirkákból” áll. Minden korban voltak, akik megkísérelték lebontani a sorokat, és volt, hogy sikerült is, de az útókor kezeskedett a téglák visszahelyezéséről, ugyanakkor becsületből még ráírták a hős nevét, és egy idézetet mellé.
S talán erre teremtettünk? A nagy fal építésére, ami bezár mindent, és mindenkit? Ki gondolná, hogy ebben a sötétségben még minden újszülött alapvetően jó? Meglehet, hogy egyszer majd feljut oda, ki a napfénybe és kikiáltja, márpedig ezt a falat le kell rombolni! A következőkben börtönben ülne, mert az is van ám már itt bent. Szép fényes, csak kevesen férnek el benne, de az erős szankciók miatt - értsd: ott nem kapnak étel, és vizet - hamar kiürülnek. A legtöbben sajnos, ha megszületnek, beállnak a sorba és gépeket terveznek, téglát égetnek, formákat raknak, darukat kezelnek, vagy csak vigyáznak, hogy senki ne érje el a világosságot. Aki a mai világban nő fel, hatalmas erőfeszítéseket kell eszközölnie, hogy jóra nevelje magát, hogy a világból ne azt lássa, milyen remek nekünk itt bezárva.
Mindenek előtt én is arra vágyom, hogy kimehessek innen pár percre, vagy pillanatokra, de legalább, hogy láthassam azt a fényt, amiben elkezdtek dolgozni a régi idők emberei. Olykor elindulok, de még fiatal vagyok, legtöbbjük szerint nekem még nem szabad felmenni, tanulnom kell, létezni itt lent, hogy átfagyott szívvel törjek majd fel öregkoromban, amikor jobban fogom értékelni a napvilágot. De akkor már tehetetlen leszek, akkor szavam már alig fog érni, de a legfőbb, akkor már késő lesz. Most kellene feljutnom, de úgy látom, már most tehetetlen vagyok.
Hullnak a szalagok, fentről lefelé, omlanak lábunkhoz a konfettik. Mindenki ujjongva ünnepel. Pezsgők pukkannak, lámpák villognak, én pedig lerogyok. Fejemet a falnak támasztom. Hangosbemondó üdvözli a tömeget, mindenhonnan különböző nyelveken visszhangoznak az üdvözítő szavak. De mi ez? Csendre intenek a parancsok. Felállok, érdeklődve megyek közelebb a többiekhez. Mit hallok?
- A fal sikeresen elkészült, de sajnos ajtó nincsen az építményen. - Erről már tárgyaltak régebben. Nem akartak pánikot kelteni, ezért nem mondták. A döntés értelmében a falat tovább építik felfelé, amíg strukturálisan megfelelő helyet találnak a kijáratnak.
Döbbent csend. Szóval mindenről tudtak, de az érdekeik arra szóltak, hogy építsék tovább. A tömeg hallgat. Innen-onnan kiáltozás. A napfényt rég nem látott emberiség elhiszi:
- Nekik idebent továbbra is jobb!
Az üdvrivalgás újra elindul. Én leforrázva állok. Körülöttem mindenki boldog. Konfettitől mintásan odaballagok a falhoz. Megérintem az egyik követ az alsó sorban. Mintha minta lenne rajta. Ahogy ujjaimat körbefuttatom rajtuk, kiveszek egy szót: magántulajdon. A következőn: Jog. Újabb és újabb téglákat fedezek fel, amelyekre véstek. Szavakat, amelyek körbevesznek minket, már az égig érnek, és nem adnak kiutat. Állítólag ez a mi érdekünk. Ez jelenti embernek lenni? Ez a civilizáció?
Bezártuk magunkat…
Cseh Péter 2010-06-02
Egyszerű
Sztepptáncos lába tör,
Hangorkán sorba dönt,
Ízlik a reggeli leves,
Piros virág ernyedez.
Izmos fiúk sorba állnak,
Tockosokat osztogatnak,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Kislánykák kik játszanak,
Ugrókötél, gyerekdal,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fenevad jár járókelők között,
Emberek, valamit csak kieszközöl,
De jön,
Megöl, mindenkit sorba öl!!
Hatalmas házak sorjázva várnak,
Előttük az emberek sorokban állnak,
Mert ott lelik mindnek gyógyszerét,
Hallgatólagos egyvelegnek életét...
Pipacsokat szorongatnak,
Felvetőleg ujjonganak,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fejük felé felhőt húznak,
Ugrálnak bent a sorban,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Nézik a kéklő füvet,
Lábuk fejjel lefele,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Sztepptáncos nyaka tör,
Hangorkán sírba dönt,
Poshadt a reggeli leves,
Piros virág eltemet.
Hangorkán sorba dönt,
Ízlik a reggeli leves,
Piros virág ernyedez.
Izmos fiúk sorba állnak,
Tockosokat osztogatnak,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Kislánykák kik játszanak,
Ugrókötél, gyerekdal,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fenevad jár járókelők között,
Emberek, valamit csak kieszközöl,
De jön,
Megöl, mindenkit sorba öl!!
Hatalmas házak sorjázva várnak,
Előttük az emberek sorokban állnak,
Mert ott lelik mindnek gyógyszerét,
Hallgatólagos egyvelegnek életét...
Pipacsokat szorongatnak,
Felvetőleg ujjonganak,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fejük felé felhőt húznak,
Ugrálnak bent a sorban,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Nézik a kéklő füvet,
Lábuk fejjel lefele,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Sztepptáncos nyaka tör,
Hangorkán sírba dönt,
Poshadt a reggeli leves,
Piros virág eltemet.
Falak
Enyhe az idő, alig jár a szél, pont kellemes talán már - már kései tavaszos az idő. A jég is kezd felolvadni a Rábán, egy nagyobb rész szakad le és elkezdi sodorni a víz. Párok járnak most a Radón, csak én vagyok most egyedül itt. Régi szép emlékeket idézek, néha elkönnyezem magam, de igyekszem a kellemes dolgokat előrébb venni. Lelkem sebei még nyitva vannak, igyekszem összevarrni őket, de tudom jól, néhányuk örökké tárva marad a világnak. Leülök egy padra, tócsa fölé hajolok, fürkészem a sáros vízben arcomat. A szem a lélek tükre, s a kékségen hegek varrnak barna foltot átfedve keresztbe kasul, és éktelenkednek mellettük a vért könnyező tiszta elvarratlan szálak.
Azon kapom magam, hogy már lassan a nap is lemegy, és a hatalmas fák árnyékai egyre jobban átnyúlnak a túlpartra, adva teret egy kis borzongásnak ott is, ahol eddig sütkérezhettek a kacsák. Statikus a világ, rideg és mozdulatlan. A párok cserélődnek, mosolyogva figyelem, hogyan gyűjtik itt mellettem a kedves emlékeket. Apró melegség tölti el a lelkemet, megpróbálok azokból a szép elemekből egy új várat építeni most, ha csak egy pillanatra is sikerül. Órámra nézek, ideje indulnom.
Felkászálódok. Andalgok, egyedül. A hídra érve lenézve keresem a helyemet. Jégre nem szabad esni, az túl fakó, a víz meg, ahogy nézem elég sekély, még talán túl is élném. A sziklák megint csak otrombák, csak feldúlnak, kifordítanak. Mélyet szippantok a hirtelen friss tavaszi levegőből. Ballagok tovább az utamon, azon gondolkozva, vajon mikor jön el az én időm. Terveimet tovább fonogatva belevetem magam a tömegbe. Sötét pillantásom odavész, a tettlegesség heve elmúlni látszik. Lassítok, megfordulok, visszanézve látom, amint egy srác a híd korlátjára ül fel, és rágyújt egy cigire. Vajon rám vár, hogy lelkemet is lelökjem vele együtt? És lélegezne még? Örülne? Utolsó lenne az a szál? Helyzetkomikum. Hahotáznék, ha nem zavarna túlságosan a tudat, lelkem melyik fele örülne jobban ezen a keserű memoriteren.
Ami elmúlt az már nem az enyém, nem foghatom meg, előidézhetem, de az édeskevés. Mint a sült gesztenye illata, milyen is lehet azt érezni nyáron? Meglepő, az biztos. Ahol virágot árultak a tavasszal, most mogyorót pirítanak, de erre sem időm már sem pedig pénzem. Pedig valamikor még úgy volt, egyszer megkóstolom. De lám azok az idők is elmúltak már – keserű vigyor terül el arcomon, pont ilyenkor tör elő belőlem a költő, szinte mindig csak ilyenkor. Lelki fintor az életnek. Megkaptad barátom, tudnál Te, de csak ha sajnálod, és egyedül, magadat. Merre mehet a galamb, és vajon miért száll le az út közepére, mikor a vak is látja – most leírva szembesülök vele, milyen otromba mondásai vannak a szép magyarnak -, hogy zöld a lámpa. Elüthetik szegényt, de mindenki csak álldogál. Én is, hisz, hogy tehetném szegénnyel, elhessegetem, de aztán ki tudja, lehet, meg akar halni. Keservesen szenvedek a gondolattól, hogy mennyire örülnék, ha látnám elroppanni egy kamion kerekei alatt.
Gonosz én, csúnya én, megpróbáljuk a kellemes emlékeket kötni a halott galambhoz. És lám még ehhez is találok nevetni valót. De újfent magamban tartom, egy halk kuncogást sem adok a zsarnok világnak magamból. Az ódon épületek falai talán, ha mesélni tudnának, szürke valójukból kilépve egy egész kis terjedelmes történetet ereszthetnének arról, egykoron miképpen is kacarásztam mellettük, ujjamat mókázva a falaikon végigpergetve, mint kis bolond emberke. Elmúlt, megfogni már badarság lenne, értelme sincsen ezen siránkozni, inkább gorombán az autók elé lépek. Zöld lett, mehettem, szemben velem a rengeteg idegen, akik vajon mit tudhatnak arról, amit a zebrák nyerítenek lábunk alatt? Mikor fehér sávokon ugrálgattam, vidáman, gondtalan. Jelképesen szétnyitom tenyerem, visszaadom a fekete fehérnek a szépet, amit Ők adtak nekem egyszerű valójukkal.
Beállok a tömegbe, furcsa, ilyenkor ennyi ember jár be a városba. Gonosz pillanatok futnak át az agyamon, látni vélem, amint valakit a busz alá belökök, egyszerű spontán módon. A fejemben üvöltve dörömböl vérző szemem sarja, de tudom, a fájdalmat, ha másnak át is adom, nekem attól cseppet sem lesz jobb. A sarkon befordul a busz… Nem tudom, mit tévő legyek, belső gyötrelmem vadul zakatol, egy lépés kellene már, s a körülölelő lüktető város magába szippantaná a rám nehezedő világom.
A szürke falak, a fába vésett monogramok, vajon elmesélnék, hogy merre mentem én aznap? A tetők, Ők pláne mindent látnak, mégsem tiszteli meg Őket senki tekintetükkel, Ők vajon suttognák a bánatot körbe, városszerte?
Azon kapom magam, hogy már lassan a nap is lemegy, és a hatalmas fák árnyékai egyre jobban átnyúlnak a túlpartra, adva teret egy kis borzongásnak ott is, ahol eddig sütkérezhettek a kacsák. Statikus a világ, rideg és mozdulatlan. A párok cserélődnek, mosolyogva figyelem, hogyan gyűjtik itt mellettem a kedves emlékeket. Apró melegség tölti el a lelkemet, megpróbálok azokból a szép elemekből egy új várat építeni most, ha csak egy pillanatra is sikerül. Órámra nézek, ideje indulnom.
Felkászálódok. Andalgok, egyedül. A hídra érve lenézve keresem a helyemet. Jégre nem szabad esni, az túl fakó, a víz meg, ahogy nézem elég sekély, még talán túl is élném. A sziklák megint csak otrombák, csak feldúlnak, kifordítanak. Mélyet szippantok a hirtelen friss tavaszi levegőből. Ballagok tovább az utamon, azon gondolkozva, vajon mikor jön el az én időm. Terveimet tovább fonogatva belevetem magam a tömegbe. Sötét pillantásom odavész, a tettlegesség heve elmúlni látszik. Lassítok, megfordulok, visszanézve látom, amint egy srác a híd korlátjára ül fel, és rágyújt egy cigire. Vajon rám vár, hogy lelkemet is lelökjem vele együtt? És lélegezne még? Örülne? Utolsó lenne az a szál? Helyzetkomikum. Hahotáznék, ha nem zavarna túlságosan a tudat, lelkem melyik fele örülne jobban ezen a keserű memoriteren.
Ami elmúlt az már nem az enyém, nem foghatom meg, előidézhetem, de az édeskevés. Mint a sült gesztenye illata, milyen is lehet azt érezni nyáron? Meglepő, az biztos. Ahol virágot árultak a tavasszal, most mogyorót pirítanak, de erre sem időm már sem pedig pénzem. Pedig valamikor még úgy volt, egyszer megkóstolom. De lám azok az idők is elmúltak már – keserű vigyor terül el arcomon, pont ilyenkor tör elő belőlem a költő, szinte mindig csak ilyenkor. Lelki fintor az életnek. Megkaptad barátom, tudnál Te, de csak ha sajnálod, és egyedül, magadat. Merre mehet a galamb, és vajon miért száll le az út közepére, mikor a vak is látja – most leírva szembesülök vele, milyen otromba mondásai vannak a szép magyarnak -, hogy zöld a lámpa. Elüthetik szegényt, de mindenki csak álldogál. Én is, hisz, hogy tehetném szegénnyel, elhessegetem, de aztán ki tudja, lehet, meg akar halni. Keservesen szenvedek a gondolattól, hogy mennyire örülnék, ha látnám elroppanni egy kamion kerekei alatt.
Gonosz én, csúnya én, megpróbáljuk a kellemes emlékeket kötni a halott galambhoz. És lám még ehhez is találok nevetni valót. De újfent magamban tartom, egy halk kuncogást sem adok a zsarnok világnak magamból. Az ódon épületek falai talán, ha mesélni tudnának, szürke valójukból kilépve egy egész kis terjedelmes történetet ereszthetnének arról, egykoron miképpen is kacarásztam mellettük, ujjamat mókázva a falaikon végigpergetve, mint kis bolond emberke. Elmúlt, megfogni már badarság lenne, értelme sincsen ezen siránkozni, inkább gorombán az autók elé lépek. Zöld lett, mehettem, szemben velem a rengeteg idegen, akik vajon mit tudhatnak arról, amit a zebrák nyerítenek lábunk alatt? Mikor fehér sávokon ugrálgattam, vidáman, gondtalan. Jelképesen szétnyitom tenyerem, visszaadom a fekete fehérnek a szépet, amit Ők adtak nekem egyszerű valójukkal.
Beállok a tömegbe, furcsa, ilyenkor ennyi ember jár be a városba. Gonosz pillanatok futnak át az agyamon, látni vélem, amint valakit a busz alá belökök, egyszerű spontán módon. A fejemben üvöltve dörömböl vérző szemem sarja, de tudom, a fájdalmat, ha másnak át is adom, nekem attól cseppet sem lesz jobb. A sarkon befordul a busz… Nem tudom, mit tévő legyek, belső gyötrelmem vadul zakatol, egy lépés kellene már, s a körülölelő lüktető város magába szippantaná a rám nehezedő világom.
A szürke falak, a fába vésett monogramok, vajon elmesélnék, hogy merre mentem én aznap? A tetők, Ők pláne mindent látnak, mégsem tiszteli meg Őket senki tekintetükkel, Ők vajon suttognák a bánatot körbe, városszerte?
Börtön
El lehet szabadulni abból a börtönből amit magadnak építettél? Saját béklyód alól kibújni lehetséges? Kezeim meg vannak kötve és várom, hogy ellepjenek a csótányok. Járkálok körbe, folyosókon, és nem lelem a kiutat. Keresnek, futnak utánam, a sötétben alig látok, tapogatózok, néhol feltűnik egy kis fény, elindulok felé, de kiderül, hogy egy újabb, kóborló lélek... Biccentünk, és vonszoljuk magunkat tovább. Saját labirintusomban, rácsok között élem életem, dörömbölök a falakon, hátha valaki...
Közelről hallom a kaparászást, hát rám találtak, futni már nincsen remény. De mégis, de mégsem, de mégis, de mégsem...
Húzom a testem egyenesen bele a sötétbe, eltűnök, keresem a kiutam, örökre...
Közelről hallom a kaparászást, hát rám találtak, futni már nincsen remény. De mégis, de mégsem, de mégis, de mégsem...
Húzom a testem egyenesen bele a sötétbe, eltűnök, keresem a kiutam, örökre...
Reset az emberen
Érdekes cím mi? Szerintem is… Nah de hát hogyan is van ez? Emberen reset gomb? … Talán, persze csak átvitt értelemben… De lehetne, mármint van… Rajtam legalábbis.
Fáj, fáj az igazság, és tudom, hogy rosszat tettem. Fejem a falba verem sem lesz jobb, tehát nem is teszem. Logikus ember vagyok, most mégis elragadtak az indulatok. Minden történt, amit nem akartam, vagy nem teljes szívből. Fejemet fogva üldögélve a sötétben. Fáj… Nem jó ez, így ahogy van, és minél jobban gondolkodom rajta, annál rosszabb lesz. Mosolyra húzom a számat, hülye vagyok - mondom magamnak. A holdfény beszűrődő halvány sugarai pont annyira világítják meg a szobát, hogy az árnyékok elmosódjanak. Lehunyom a szemem, és hátradőlök az ágyra. Áhh, ott volt a pont, amikor megállhattam volna, ahol az egészet abba Kellett volna hagynom. Most már mindegy, késő és ez ellen nem tudok tenni. Újra kinyitva a szemem látok, megszoktam már a sötétet. A fejemben zene szól, lassan, ütemesen mozgatom a belső hangok basszusára a fejem. Orromon beszívott levegőt számon fújom ki… és újra felülök…
Nem tehetek mást, késért nyúlok. Magammal küzdve vágok a bőrömre apró nyílást. Éppen hogy csak egy ujjam beférjen, pont a szívemhez. Nem fáj; a heget újra felvágva már alig vérzik. Mostanában többször kellett ehhez a módszerhez folyamodnom, mint szerettem volna, de ha muszáj, akkor, muszáj. Katt…
Elhalkulnak a fények, minden kimúlik. Vért köhögök fel, alvadt vért, kifolyik a szám szélén, apró fénysugár esik rá, de egyáltalán nem csillog. Sár ez, nem is vér, az ember sara, amit fel szeretne öklendezni, mikor megüli a gyomrát a panasz. Szemem kinyitom, de még üres. Tekintetemmel keresem a jót és a világosságot, de a sötétben nem lelem utam fényét. Didergek. Lassan múlik a baj, és kezem megrándul, kihúzom a sebből, apró tapaszt nyomok rá.
Szívem újra lüktetni kezd…
Eppur si muove
Eppur si muove
Fáj, fáj az igazság, és tudom, hogy rosszat tettem. Fejem a falba verem sem lesz jobb, tehát nem is teszem. Logikus ember vagyok, most mégis elragadtak az indulatok. Minden történt, amit nem akartam, vagy nem teljes szívből. Fejemet fogva üldögélve a sötétben. Fáj… Nem jó ez, így ahogy van, és minél jobban gondolkodom rajta, annál rosszabb lesz. Mosolyra húzom a számat, hülye vagyok - mondom magamnak. A holdfény beszűrődő halvány sugarai pont annyira világítják meg a szobát, hogy az árnyékok elmosódjanak. Lehunyom a szemem, és hátradőlök az ágyra. Áhh, ott volt a pont, amikor megállhattam volna, ahol az egészet abba Kellett volna hagynom. Most már mindegy, késő és ez ellen nem tudok tenni. Újra kinyitva a szemem látok, megszoktam már a sötétet. A fejemben zene szól, lassan, ütemesen mozgatom a belső hangok basszusára a fejem. Orromon beszívott levegőt számon fújom ki… és újra felülök…
Nem tehetek mást, késért nyúlok. Magammal küzdve vágok a bőrömre apró nyílást. Éppen hogy csak egy ujjam beférjen, pont a szívemhez. Nem fáj; a heget újra felvágva már alig vérzik. Mostanában többször kellett ehhez a módszerhez folyamodnom, mint szerettem volna, de ha muszáj, akkor, muszáj. Katt…
Elhalkulnak a fények, minden kimúlik. Vért köhögök fel, alvadt vért, kifolyik a szám szélén, apró fénysugár esik rá, de egyáltalán nem csillog. Sár ez, nem is vér, az ember sara, amit fel szeretne öklendezni, mikor megüli a gyomrát a panasz. Szemem kinyitom, de még üres. Tekintetemmel keresem a jót és a világosságot, de a sötétben nem lelem utam fényét. Didergek. Lassan múlik a baj, és kezem megrándul, kihúzom a sebből, apró tapaszt nyomok rá.
Szívem újra lüktetni kezd…
Eppur si muove
Eppur si muove
Akik nyáron is fáznak...
Hajnali fél 3 van, melegítőalsóban és vastag pultsiban ülök a konyhában. Melegem van. Az izzadság apró gyöngyökben szép alantasan ugrik rólam fejest a padlóra. Két napig feküdtem körülbelül 39 feletti vagy közel alatti lázban. Semmi erőm, igazából aludni is azért nem tudok, mert a naphossz fekvés elnyüvi a testem - legalábbis remélem. Meg persze az unalom. Amint nem tudok pillanatig rendesen aludni, ami körülbelül minden egyes szemhunyás, jönnek a képek, és az ébrenlét. Nyálam annyira kötött, hogy egyszerűbb és ésszerűbb kiköpnöm, mintsem lenyelni, de így sajnos felhozom a savamat. Nem elég, hogy alig tudok nyelni, még az összerágott sav gyógyszert tuszkoljam le valahogy, nah de mindegy, lemegy, muszáj neki. Az álom egyetlen szikrája sem fér teljesen kába fejembe, de ha jobban megpróbálok belegondolni... Semmilyen gondolat nem tud megmaradni ott. Nincsen táptalaja, üres vagyok. Jönnek a foszlányok arról, amikor ilyenkor vígan húztam a lóbőrt,
majd reggel 10 órakor ébredtem csak meg - milyen jó is volt. Mot hajnali fél 6 kor kelek, azért, hogy körbetekerjenek hideg vizes lepedővel. Juhú. És sajnálatodra Tisztelt Olvasó, nincsen jobb dolgom, mint folytatni a
szócséplést. S vajon mi hiányzik a blogomról? Mi az az apró szikra ami olvasatabbá tenné - félre ne érts, mert aki ezt olvassa, hyperjófej.D Csak arra próbálok rájönni, hogy az agyon kommentelt, napi 500as látogatottságú blogok hogyan csinálják. Próbálok olyan témákat felhozni, amik rendbontóak, amikbe bele lehet kötni, ugyanakkor pár vers is van a szépérzék megtartásáért. Nem akarok elmenni egyik irányba sem, vagy így vegyítve mégsem olyan jó?... Nah ideje bevenni még egy savtablettát, még szerentse, hogy napi 16ot lehet bevenni, és ha jobban elemezzük, én kettőt igazából tegnap vettem be...Hehe... Sajnos a gyógyszereknél az egy nap az az elsőtől számított 24 óra. Mókás lenne az antibiotikumomat bevenném éjjel 11kor, meg hajnali 1 kor, mondván, hogy egyet este egyet reggel. Lenne ám káomkodás
azt hiszem. - az r hiánya puszta cenzúra, nem leütése hiba.D - Nah de elköszönök azt hiszem, mert ebbe is bele lehet veszni. Legalább egy nyugis negyed óra eltelt, és pozitív, hogy nem céltalanul. Remélem szép álma van mindenkinek.
Písz
majd reggel 10 órakor ébredtem csak meg - milyen jó is volt. Mot hajnali fél 6 kor kelek, azért, hogy körbetekerjenek hideg vizes lepedővel. Juhú. És sajnálatodra Tisztelt Olvasó, nincsen jobb dolgom, mint folytatni a
szócséplést. S vajon mi hiányzik a blogomról? Mi az az apró szikra ami olvasatabbá tenné - félre ne érts, mert aki ezt olvassa, hyperjófej.D Csak arra próbálok rájönni, hogy az agyon kommentelt, napi 500as látogatottságú blogok hogyan csinálják. Próbálok olyan témákat felhozni, amik rendbontóak, amikbe bele lehet kötni, ugyanakkor pár vers is van a szépérzék megtartásáért. Nem akarok elmenni egyik irányba sem, vagy így vegyítve mégsem olyan jó?... Nah ideje bevenni még egy savtablettát, még szerentse, hogy napi 16ot lehet bevenni, és ha jobban elemezzük, én kettőt igazából tegnap vettem be...Hehe... Sajnos a gyógyszereknél az egy nap az az elsőtől számított 24 óra. Mókás lenne az antibiotikumomat bevenném éjjel 11kor, meg hajnali 1 kor, mondván, hogy egyet este egyet reggel. Lenne ám káomkodás
azt hiszem. - az r hiánya puszta cenzúra, nem leütése hiba.D - Nah de elköszönök azt hiszem, mert ebbe is bele lehet veszni. Legalább egy nyugis negyed óra eltelt, és pozitív, hogy nem céltalanul. Remélem szép álma van mindenkinek.
Písz
"Utikalauz bulizó stopposoknak"
Olyan jó néha kiengedni. Most érzem a rosszalló tekinteteket, és nem nagyon érdekel semmi. Jó hangosnak lenni a buszon, fel - felnevetni, és most nem adom át a helyemet senkinek, csak én vagyok, a haverok, és az a rengeteg pia a csomagtartóban. Bűntudat, emberség off - peace, flash on. Nem vágyom másra, csak, hogy félig ittasan elterüljek a vízfelületen. Valahogy most nem zavarnak a bántó szavak, a sérelmek. Ülünk a buszon, lassan már 3 órája,az sem zavar különösebben, hogy egy kislány ugrál és ugat mögöttünk; lenni a nyárnak, nyárban élni, és most ez jó. The moment here and now!!
reggel
Nem tudom, ki, hogy van vele, de a buli utáni reggelek nem kellemesek. A száj ki van száradva, a szem is, minden olyan kusza, és ha valakinek eszébe jut a vodka, vagy az uzo, akkor berzengve sétál ki a wc-re teljes tudatlanságban, hogy mit fog ott csinálni. A mai reggelemen teljes mámoros állapotomból felrázva jött az érzés: csorog le az orromból a torkomra valami... Felugorva zsebkendőt kerestem, majd végeztem a kis csellengőkkel. Lompos loncsos bozontos reggelt... Olyan érdes volt a nyelvem, hogy majdnem kisebesedett, ahogy megnyaltam a szám szélét. Szomorúan néztem ki a fejemből. Kedvesem is megébredt. Belegondoltam, hogy mi volt tegnap este... Ejj...
Nah pont ezért próbálom majd elsajátítani az alkohol nélküli bulik titkát.
Ajánlom másnak is az ilyen reggelek elkerülése végett...
Písz
Nah pont ezért próbálom majd elsajátítani az alkohol nélküli bulik titkát.
Ajánlom másnak is az ilyen reggelek elkerülése végett...
Písz
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)