Égiekkel játszó csalfa vak remény

Kórusban skandálják neved…

Áldozat vagy? Vádlott? Mesehős?

Lépcsőn riportot adó kretén?

Kisgyerek, aki ugróiskolázik?

Netalán fecskeleső vadász?

Vagy egy kibaszott rocksztár?

Hol lehetsz, és mi ez a hangzavar?

Miért fáj a levegő?

Hol vannak a régi, szatyrot cipelő nénik?

Hol a kutyát kergető sintér?

Hol a felhőbe burkolózó házak,

Melyek tetejét repülők csak néha karcolják?

Kinek a lábnyomán jársz?

Honnan ezek a szavak?

Kik járnak körülötted, barátok, ellenségek?

Himalája tetejéről lezuhanó,

Földkörüli pályára álló?

Hát hol vagy Te?

Ott lovagolsz fent?

Mint játszó, szélparipán kapaszkodó, igazságot hozó?

Hát ki vagy Te?

Mindenki elé sorba beálló miniszter?

Esetleg gyilkos? Ki megöli az emberiséget?

Focizó kamasz, kéztörve-futva?

Ízek a szádban,

Mintha ismernéd,

Gulyás-tészta-pizza-fagyi-vas-por-dinnye-túró-kenyér-sajt-

Az élet ízei?

Élsz hát Te egyáltalán?

Vagy csak játszod eme borzongó,

Igazságtalan kalandot,

Mint mindent tudó örökké hazug?

Sötétben kuksolsz tudatlan?

Senki sem szól Hozzád…

Akkor mi ez a zaj?

Hallod a saját neved,

De ez nem is a Tied?

Szomszédé? Macskáé? Malacé?

Ködpárnába burkolózó édes kis semmiség?

Hát fújjon ide hozzám a szél, látod, van itt tengernyi kérdés…

fent

A hegymászók keserves menetelés után értek fel a csúcsra. Gyönyörű volt minden, amerre a szem ellátott csend honolt és végtelen egyszerűség. A fehér hó vakította Őket, de igyekeztek kezükkel eltakarni a bántó fényt; mindent meg akartak jegyezni, az összes pillanat legyen az övék. Lassan levették az overál felső részét, ilyen közel a naphoz már izzasztó volt a hőség. Leültek, most már bátran meresztgethették szemüket – hozzászokott a hóhoz. Nevetségesen aprónak tűnt innen minden, aprónak és értéktelennek; hisz kit zavarna, ha egy tűhegynyi autó eltűnne? Lassan feltápászkodtak, rendbe szedték magukat, ellenőrizték a felszerelésüket. Egyikőjük kinyújtotta felfelé a kezét, és amint az éghez ért, azon csodálatos színek futottak nyomban ezer irány felé.