Mivel mindenkinél megjelenik mostanában a hiányzós (L) bejegyzés, valahogy nem bírtam kihagyni, sajnálom.
I miss you, fuckin' all the day,
I wanna kill you, son of a bitch!
Belive me, I never lie to you,
I just break your neck, and eat your heart!
In the flower meadow, under the sun,
Your body will dissolve, and i will laugh!
Once upon a time, when a wolf scrape out,
It will be scared, 'couse your body is cursed!
Good bye, little nothin', be a good girl...
február
Újra gyerek lettem, ahogy néztem, hogyan játszanak péntek délután lent az udvaron a gyerekek. Valamilyen külön foglalkozás lehet, tanár van velük és un. baseballoznak. Tipikusan egyszerű szabályokkal, de nagyon élvezik. Van náluk egykerekű is. Folyamatosan üvöltöznek, kiabálják, ami az eszükbe jut. Mennyi ilyen veszik el az ember életéből, és mennyire kell ezeket elfojtani. Ütnek, futnak, ütnek, futnak, folyamatosan hangoskodva. Érdekes, tudják a szabályokat, de még egyszer sem láttam Őket itt játszani. Vannak kisebbek is, nagyobbak, és persze mindenkire ráhúzható a tipikus szerep, amit ilyenkor külsősként látni. Emlékszem mikor én kicsiként a tavasz első harmatos sugaraiban kint fociztam a játszótéren a napköziben. Mennyire tudtam élvezni, és mekkora szabadságot nyújtott, hogy ott maradhattam délutánonként. Lányok a fiúk ellen játszanak, most következnek a fiúk. Ők ügyesebbek, erősebbek, mégis azért a szabályok kötik őket a nehezítéshez. Sokszor játszottunk mi is a lányokkal, bár inkább csak hintáztunk velük, incselkedtünk, mint jó kisiskolás. Valaki elesett, de azonnal fel is pattant, futott tovább. Mindennél fontosabb a győzelem, de leginkább a jóérzés. Játszottunk mi is olyat, ki tud a mérleghintán felül ülő embernek nagyobbat zökkenteni. Csak messziről láttam, amikor egyik kislány átbukott a kapaszkodón, arccal előre csúszott és betörte a homlokát. Nagy zűr lett belőle, bár azért a mi kis gyermek lelkünkben hamar szertefoszlottak a baj keltette hullámok. Szörnyen tudtam élvezni a tavaszi fű érdességét, a friss rügyekkel való csapkodást, mint ahogy most Ők ott lent, hogy kabát nélkül futkorászhatnak, és kint lehetnek végre. Nekem is ki kellene mennem. Amint elmennek, lemegyek kosarazni kicsit. Jót tesz a mozgás, felszabadítja az embert a friss levegő. De nem tudok már ott kint üvöltve szaladni, szökkenni, gyermeki vadságból felszabadulva örülni a létnek. Persze tudok, de ugyan kivel, és mikor. Magamnak, egyedül. Kár, hogy szétszóródik a régi gyermeki banda. Kíváncsi vagyok, meddig járnak majd ide, ebbe a körbe ezek a fiúkéslányok. Az emlékek úgy ömlenek belém vissza az éterből, hogy alig bírom ésszel. Akkor még fagy volt rendesen, és csúszkáltunk a jégen, a suli udvaron. Mennyire örültünk, hogy elmarad a néprajz. De jó is volt! Mint ahogyan most jólesik itt ülni magányosan. Bár azért néha nem ártana pár emberi szó…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)