fent

A hegymászók keserves menetelés után értek fel a csúcsra. Gyönyörű volt minden, amerre a szem ellátott csend honolt és végtelen egyszerűség. A fehér hó vakította Őket, de igyekeztek kezükkel eltakarni a bántó fényt; mindent meg akartak jegyezni, az összes pillanat legyen az övék. Lassan levették az overál felső részét, ilyen közel a naphoz már izzasztó volt a hőség. Leültek, most már bátran meresztgethették szemüket – hozzászokott a hóhoz. Nevetségesen aprónak tűnt innen minden, aprónak és értéktelennek; hisz kit zavarna, ha egy tűhegynyi autó eltűnne? Lassan feltápászkodtak, rendbe szedték magukat, ellenőrizték a felszerelésüket. Egyikőjük kinyújtotta felfelé a kezét, és amint az éghez ért, azon csodálatos színek futottak nyomban ezer irány felé.

nemjó

Dobozból szól a zene, nemsokára vége mindennek, de majd akkor úgyis ott lesz mindenki. Szeretnék kifutni a világból, megfordulni és odakiáltani a többieknek, hogy meneküljenek.
Ezután, a kis monológ után essünk neki a nagyjának; művelődésszociológia fölött görnyedek már körülbelül 20 perce és ennyi, megszakadt a kapcsolat az agyam és a felfogásom között. Esélyem sincsen körülbelül tovább gyűrni. Elmélyedve az egyetem rejtelmeibe kezdem felfedezni a gonosz bolognai rendszer hibáit, apró bosszúságait. Kezdjük azzal, hogy három éves az alapképzés, a mesterképzés pedig nincsen olyan szinten, hogy befogadja az emberek többségét, így a régi 5 éves rendszer leszűkül, elszemélytelenedik, mondhatni megszűnik az a varázs, hogy egy ember a főiskolai évek alatt szerzi meg az életre szóló barátokat. Ami ebből az időrövidülésből fakad még a szakosodás előrehozása. Egy, másfél év után már el kell döntenünk mit szeretnénk tenni. Nagyon nehéz eligazodni egy szakon belül is az irányzatok között, teljesen különböznek. Egy év alatt megkapjuk az alapokat, de ezekből nem feltétlen derül ki, sőt, hogy miért is és merre. Ez a kérdés már régebb óta köröz az ember feje felett, hiszen a középiskola alapból egy választó vonal és ott még tényleg nagyon rajtunk van a gyerekcipő, itt viszont már személyiségünk is tiltakozik egy 180°os fordulattól, új társaság, új alapok, és főleg, jó pár elvesztegetett év.
Nemjó.

orális

Álljátok körül az életet, nézzetek egymásra, vágjátok az arcába saját hibáitokat, nyerjetek versenyt, veszítsetek becsületesen, tanuljatok, játsszátok el a tudást, legyen gyereketek, adjatok zálogba ékszert, vegyétek ki és mondjátok: büszke vagyok, vegyetek házat, romboljátok le, adjátok el, mosolyogjatok, sírjatok, mert meghaltok.

Érintések iskolája

Csak most vettem észre átböngészve az eddigi írásaimat, hogy egy fontos dolog, ami minden embert érint nem kapott helyet még. Egy olyan egységes nyelv, ami kezd kikopni a mai felgyorsult és szélsőséges világban – mélységes elnézést a hihetetlen sablonhoz -. Rengeteg olyan ismerősöm van, aki nem tud mit kezdeni egy olyan helyzettel, ami adja magát, ahol egy vállérintés, egy kézmozdulat tökéletesíthetné a pillanatot. Ahogyan a normális, kiegyensúlyozott, rendesen tagolt és ragozott mondatoktól elszokunk, úgy vesznek feledésbe azok az értékek, melyek kiegészítik a kommunikációt. Legkínosabb, mikor szavak helyett nem hagyunk magunk után semmi mást, csak a csendet, hiszen már nem tudnak beszélni a cirógatások, vagy a mimika is annyira kétértelmű, hogy legtöbb esetben magyarázatra szorul. Amint most itt ülök, közben át – át lépek MSN-re, ahol hiába írom teli a képernyőt smileyval, akkor is nagyon ritka, hogy valóban ennyire vigyorogjak. Nem baj, ha nem teszem, nem látnak, kinyilvánítom az érzéseimet :) - boldog vagyok, rendben, felfogták, és Ők is érzékeltetik velem lelki állapotukat :( - szomorúak. Az életben állunk egymással szemben, legtöbb esetben megfigyelem az arcvonásokat, az apró változásokat, ahogy egy aranyos tekintet egy szó hallatán megváltozik. Ülök a gép előtt, próbálom előidézni a mozdulatokat, majd web kamera képének megtekintése eredménye, hogy látom, két, szinte faarcú ember ül egymással szemben, minimális arcmozgással. Nem azt mondom, hogy vigyorogjuk végig a délután 6 óráját, amikor elérhetőek vagyunk, csak arra próbáltam ráérezni, hogy honnan jöhetnek a tompulások. Egyfelől innen. A másik, amit az elején említettem, azok a szélsőségek. Van aki, mindenképpen ki akarja nyilvánítani, hogy miként érez, túlbuzgó gesztusokkal tarkított beszédében a szavak hátra szorulnak, és ha jól figyelünk, az arcán biztosan észrevesszük a valódi érzelmeit, ha néha bele is nyúl egy – egy kapálózó kéz. A másik véglet, aki magába zárkózik, és az istennek sem szeretné, ha megtudnánk, mit is gondol valójában a világról. Nem ér hozzá máshoz, és nehezen fogadja, ha hozzá érnek. Ugyanakkor egy szorultabb helyzetben, vagy éppenséggel az ágyban ugyanúgy igényli, mint más, de akkor már rendkívül kevés ember van, aki ezt ki is mondja. Saját skatulyájából nézi a világot. Természetesen ez egy hosszú skála, és nem lehet csak ide vagy oda tartozni, de mégis annyira rossz látni, hogy lassan semmilyen skáláról nem beszélünk. Az iskolában megtanították a kommunikáció arányát, és most próbálom újraértelmezni. Az érzések szabadjára engedésével, hogy belőlem milyen érzést váltanak ki bizonyos helyzetek, ehhez mérlegelve az indokot, ki miért nem teszi, amit szeretne.

Falak

Enyhe az idő, alig jár a szél, pont kellemes talán már - már kései tavaszos az idő. A jég is kezd felolvadni a Rábán, egy nagyobb rész szakad le és elkezdi sodorni a víz. Párok járnak most a Radón, csak én vagyok most egyedül itt. Régi szép emlékeket idézek, néha elkönnyezem magam, de igyekszem a kellemes dolgokat előrébb venni. Lelkem sebei még nyitva vannak, igyekszem összevarrni őket, de tudom jól, néhányuk örökké tárva marad a világnak. Leülök egy padra, tócsa fölé hajolok, fürkészem a sáros vízben arcomat. A szem a lélek tükre, s a kékségen hegek varrnak barna foltot átfedve keresztbe kasul, és éktelenkednek mellettük a vért könnyező tiszta elvarratlan szálak.
Azon kapom magam, hogy már lassan a nap is lemegy, és a hatalmas fák árnyékai egyre jobban átnyúlnak a túlpartra, adva teret egy kis borzongásnak ott is, ahol eddig sütkérezhettek a kacsák. Statikus a világ, rideg és mozdulatlan. A párok cserélődnek, mosolyogva figyelem, hogyan gyűjtik itt mellettem a kedves emlékeket. Apró melegség tölti el a lelkemet, megpróbálok azokból a szép elemekből egy új várat építeni most, ha csak egy pillanatra is sikerül. Órámra nézek, ideje indulnom.
Felkászálódok. Andalgok, egyedül. A hídra érve lenézve keresem a helyemet. Jégre nem szabad esni, az túl fakó, a víz meg, ahogy nézem elég sekély, még talán túl is élném. A sziklák megint csak otrombák, csak feldúlnak, kifordítanak. Mélyet szippantok a hirtelen friss tavaszi levegőből. Ballagok tovább az utamon, azon gondolkozva, vajon mikor jön el az én időm. Terveimet tovább fonogatva belevetem magam a tömegbe. Sötét pillantásom odavész, a tettlegesség heve elmúlni látszik. Lassítok, megfordulok, visszanézve látom, amint egy srác a híd korlátjára ül fel, és rágyújt egy cigire. Vajon rám vár, hogy lelkemet is lelökjem vele együtt? És lélegezne még? Örülne? Utolsó lenne az a szál? Helyzetkomikum. Hahotáznék, ha nem zavarna túlságosan a tudat, lelkem melyik fele örülne jobban ezen a keserű memoriteren.
Ami elmúlt az már nem az enyém, nem foghatom meg, előidézhetem, de az édeskevés. Mint a sült gesztenye illata, milyen is lehet azt érezni nyáron? Meglepő, az biztos. Ahol virágot árultak a tavasszal, most mogyorót pirítanak, de erre sem időm már sem pedig pénzem. Pedig valamikor még úgy volt, egyszer megkóstolom. De lám azok az idők is elmúltak már – keserű vigyor terül el arcomon, pont ilyenkor tör elő belőlem a költő, szinte mindig csak ilyenkor. Lelki fintor az életnek. Megkaptad barátom, tudnál Te, de csak ha sajnálod, és egyedül, magadat. Merre mehet a galamb, és vajon miért száll le az út közepére, mikor a vak is látja – most leírva szembesülök vele, milyen otromba mondásai vannak a szép magyarnak -, hogy zöld a lámpa. Elüthetik szegényt, de mindenki csak álldogál. Én is, hisz, hogy tehetném szegénnyel, elhessegetem, de aztán ki tudja, lehet, meg akar halni. Keservesen szenvedek a gondolattól, hogy mennyire örülnék, ha látnám elroppanni egy kamion kerekei alatt.
Gonosz én, csúnya én, megpróbáljuk a kellemes emlékeket kötni a halott galambhoz. És lám még ehhez is találok nevetni valót. De újfent magamban tartom, egy halk kuncogást sem adok a zsarnok világnak magamból. Az ódon épületek falai talán, ha mesélni tudnának, szürke valójukból kilépve egy egész kis terjedelmes történetet ereszthetnének arról, egykoron miképpen is kacarásztam mellettük, ujjamat mókázva a falaikon végigpergetve, mint kis bolond emberke. Elmúlt, megfogni már badarság lenne, értelme sincsen ezen siránkozni, inkább gorombán az autók elé lépek. Zöld lett, mehettem, szemben velem a rengeteg idegen, akik vajon mit tudhatnak arról, amit a zebrák nyerítenek lábunk alatt? Mikor fehér sávokon ugrálgattam, vidáman, gondtalan. Jelképesen szétnyitom tenyerem, visszaadom a fekete fehérnek a szépet, amit Ők adtak nekem egyszerű valójukkal.
Beállok a tömegbe, furcsa, ilyenkor ennyi ember jár be a városba. Gonosz pillanatok futnak át az agyamon, látni vélem, amint valakit a busz alá belökök, egyszerű spontán módon. A fejemben üvöltve dörömböl vérző szemem sarja, de tudom, a fájdalmat, ha másnak át is adom, nekem attól cseppet sem lesz jobb. A sarkon befordul a busz… Nem tudom, mit tévő legyek, belső gyötrelmem vadul zakatol, egy lépés kellene már, s a körülölelő lüktető város magába szippantaná a rám nehezedő világom.
A szürke falak, a fába vésett monogramok, vajon elmesélnék, hogy merre mentem én aznap? A tetők, Ők pláne mindent látnak, mégsem tiszteli meg Őket senki tekintetükkel, Ők vajon suttognák a bánatot körbe, városszerte?

Forgatag

Mindenhol égnek a fények, mindenki mosolyog, az emberek sorba állnak a forralt borért, és mindenhol ott van a forgatag. Magába ölel, felszív… Tucat leszel, elveszel… Az ember gyorsabban menne, nem engedik, mert ők most andalognak, de kérem, mindenki?! Egy embernyi hely sincsen, mert odaállnak, nézelődnek, hol mennyibe kerül a bor, pálinka. Nagyobb csoportok az este végén már kellően részegen állnak a sétáló utca közepén, nem érdekelve őket senki. Az arcomba kapok egy füst adagot, köhögök, de senkit sem érdekel, tömeg vagyok, nyeljem. Nem akarok ott lenni, azt akarom, hogy mindenki otthon lebzseljen, mint szokott. Aki rám fújta a füstöt nem tudott még fel vagy lenézni sem, annyi hely sem akadt. Végre kiszakadok, magam mögött hagyva az egész forgatagot, de hamarosan visszafelé is meg kellett találjam az utam… 3 óra telt el, és itt semmi sem változott, minden szép, mindenhol világítanak a csillagok, mindenki boldog, mindenki andalog átkarolva a másikat. Én magamat megpróbáltam összehúzni, de így is csak oldalazva fértem el. Nem tudom, mi lehet olyan érdekes, de mindenki lépten nyomon megállt, hogy megnézze; nem nézve engem, aki elment volna mellettük. Befordulnak, elfoglalva 2 méternyi helyet… Néha én is ott járok, és elgondolkodom, engem is úgy fellöknének??? Biztosan, de ezentúl megpróbálok ügyelni arra, hogy elférjenek mellettem…

Börtön

El lehet szabadulni abból a börtönből amit magadnak építettél? Saját béklyód alól kibújni lehetséges? Kezeim meg vannak kötve és várom, hogy ellepjenek a csótányok. Járkálok körbe, folyosókon, és nem lelem a kiutat. Keresnek, futnak utánam, a sötétben alig látok, tapogatózok, néhol feltűnik egy kis fény, elindulok felé, de kiderül, hogy egy újabb, kóborló lélek... Biccentünk, és vonszoljuk magunkat tovább. Saját labirintusomban, rácsok között élem életem, dörömbölök a falakon, hátha valaki...
Közelről hallom a kaparászást, hát rám találtak, futni már nincsen remény. De mégis, de mégsem, de mégis, de mégsem...
Húzom a testem egyenesen bele a sötétbe, eltűnök, keresem a kiutam, örökre...