Ott mindenki kényeztet mi?
megy ezerrel a velnessz?
-meg minden- én meg tétlenül nézzem innen?
egyvalaki játsszon jobban nálam
egyből fogja, és megismeri a talpam
alulról nézni majd ibolykát
megtanulja az apróság
haragszol majd?
elnézést
de hiányzol de rohadtul
s innen integetve nem látszom túl jól
ugrálok a kis dombon
amit összehordott alám a szél
amíg Rád vártam
és ugráltam...ugráltam...
tévében majd látlak amint jössz felém
odaugrok majd a képhez
és lefejelem Teérted
sajnálsz majd drágám?
elkalandozol majd velnessz közben?
Kérlek, légyszi gondolj majd néha rám
szokatlan...
Beszéljen helyettem egyetlen link:
http://www.google.hu/search?source=ig&hl=hu&rlz=1G1GGLQ_HUHU304&=&q=szokatlan+id%C5%91j%C3%A1r%C3%A1s&aq=0&aqi=g8&aql=&oq=szokatlan+&gs_rfai=
Végig akartam nézni mindet, és átfogón írni róluk... De kérem...
http://www.google.hu/search?source=ig&hl=hu&rlz=1G1GGLQ_HUHU304&=&q=szokatlan+id%C5%91j%C3%A1r%C3%A1s&aq=0&aqi=g8&aql=&oq=szokatlan+&gs_rfai=
Végig akartam nézni mindet, és átfogón írni róluk... De kérem...
Égiekkel játszó csalfa vak remény
Kórusban skandálják neved…
Áldozat vagy? Vádlott? Mesehős?
Lépcsőn riportot adó kretén?
Kisgyerek, aki ugróiskolázik?
Netalán fecskeleső vadász?
Vagy egy kibaszott rocksztár?
Hol lehetsz, és mi ez a hangzavar?
Miért fáj a levegő?
Hol vannak a régi, szatyrot cipelő nénik?
Hol a kutyát kergető sintér?
Hol a felhőbe burkolózó házak,
Melyek tetejét repülők csak néha karcolják?
Kinek a lábnyomán jársz?
Honnan ezek a szavak?
Kik járnak körülötted, barátok, ellenségek?
Himalája tetejéről lezuhanó,
Földkörüli pályára álló?
Hát hol vagy Te?
Ott lovagolsz fent?
Mint játszó, szélparipán kapaszkodó, igazságot hozó?
Hát ki vagy Te?
Mindenki elé sorba beálló miniszter?
Esetleg gyilkos? Ki megöli az emberiséget?
Focizó kamasz, kéztörve-futva?
Ízek a szádban,
Mintha ismernéd,
Gulyás-tészta-pizza-fagyi-vas-por-dinnye-túró-kenyér-sajt-
Az élet ízei?
Élsz hát Te egyáltalán?
Vagy csak játszod eme borzongó,
Igazságtalan kalandot,
Mint mindent tudó örökké hazug?
Sötétben kuksolsz tudatlan?
Senki sem szól Hozzád…
Akkor mi ez a zaj?
Hallod a saját neved,
De ez nem is a Tied?
Szomszédé? Macskáé? Malacé?
Ködpárnába burkolózó édes kis semmiség?
Hát fújjon ide hozzám a szél, látod, van itt tengernyi kérdés…
A civilizáció, mint fejlődés?
Tégla kerül téglára, malter közéjük, mindenki szuszog, dolgozik, ahogy bír. Fiatal férfiak tolják a talicskát, nők hozzák a cementet, mindenki szuszog, dolgozik, ahogy bír. Egyre többen és többet építenek, mindenki dolgozik, ahogy bír. Odaér az utolsó ember is, teljesen bekerítik magukat, mindenki dolgozik. A munka egyre könnyebb, tesszük a dolgunkat, és nem vesszük észre körülöttünk a falat, amin Mindenki dolgozik.
Utolsó nap?
Az emberek már nagyon lassan dolgoznak, alig épül valami, de mégis haladunk előre. Gépeket gyártottak idebent, és már azok falaznak helyettünk. Ülünk és nézünk. Alig van helyünk, de bírjuk még, bízunk benne, hogy minden jóra fordul idővel. A falat simítom, aminek a tetejét már nem is lehet szabad szemmel látni. Néhol, egy-egy vigyázóbb ország lakosai szépen ki is festették, de ez nem segít, nem szépít a dolgokon: bezárjuk magunkat. Ebédhez készülődünk. Hatalmas sor áll minden ételosztónál, de megnyugtató a tudat, hogy körülbelül a fele embernek jut valami falat. Por van, köhögök egyet, méregetnek az emberek, nem szeretnék, hogy betegség üsse fel a fejét. Megkapom az adagomat, leülök, nekitámaszkodok a falnak és nekilátok kanalazni. Egész jóízű, és már az sem nagyon keseríti meg, hogy nap, mint nap látok embereket éhezni. Hozzá lehet szokni, nehéz, de inkább ez, mint az éhínség. Amikor őseink elkezdték építeni ezt a falat, nem hinném, hogy gondolták volna, milyen ügyesen folytatjuk munkájukat. Sokan Isten útmutatásának gondolják, de a legtöbben mégiscsak a saját akaratunkból vagyunk itt.
Megjön a hír, hogy alig pár óra van a fal elkészültéig. Mindenki örül. Ünnepségek kezdődnek, spontán mosolyog mindenki, boldogság van a levegőben. Odamegyek egy kis lyukhoz a falon. Éppen csak ki tudok nézni rajta. Lila színt látok. Ahogy hunyorítok, kirajzolódik egy virág. Biztosan tavasz van, akkor ilyen szépek. Le szeretném tépni, érezni az illatát, újra és újra. Oda sodródtunk, hogy a tolongó tömeg mind meg tudná ezt tenni? Az én kis letépett virágszálamat újra le tudná szakítani? Létezik itt még olyan ellentmondás, amit nem tudunk legyőzni? Érdemes azt mondani, hogy léteznek fizikai törvények, ha pár nappal később áthágjuk Őket, hogy újabb sor téglát rakhassunk a fal tetejére? Fájó szívvel gondolok az én kis virágomra, amit mindenki letéphet kedvére, megszagolhatja, eldobhatja, majd jön a következő.
A nap már rég nem süt ide be, olyan magasan vannak a téglák, hogy jó ideje sötétségben élünk. Akik voltak fent, mondták, hogy ott jó, és igenis szüksége van az embernek a világosságra, de a gépek építői, a foglalkoztatott munkástömeget nem hatotta meg, és sötétségbe burkolózott világ-nép. Hátamat a falnak vetem és körbe nézek. A falon festmények. A napot ábrázolják, virágos réteket, erdőket, azokat, amit eltakarunk magunk elől. A művészet megpróbálja az emberekben felébreszteni a szépet, a vágyat, hogy újra ott lehessünk, ott kint. Versek, idézetek tömkelege, de a legtöbbjük már itt bent született. Hegel szerint a történelmi haladás a szabadság folyamatos kibontakozása, Spenleg pedig azt mondta, hogy a kultúra törvényszerűen hanyatlik; végkifejlet lehet a Jose Ortega által is elvetett tömegkultúra? Ahol mindenki szabad, és mindenkinek saját ún. kultúrája van? Tömeg az van, és a kultúra a mai bezártságot tekintve talán csak a „falfirkákból” áll. Minden korban voltak, akik megkísérelték lebontani a sorokat, és volt, hogy sikerült is, de az útókor kezeskedett a téglák visszahelyezéséről, ugyanakkor becsületből még ráírták a hős nevét, és egy idézetet mellé.
S talán erre teremtettünk? A nagy fal építésére, ami bezár mindent, és mindenkit? Ki gondolná, hogy ebben a sötétségben még minden újszülött alapvetően jó? Meglehet, hogy egyszer majd feljut oda, ki a napfénybe és kikiáltja, márpedig ezt a falat le kell rombolni! A következőkben börtönben ülne, mert az is van ám már itt bent. Szép fényes, csak kevesen férnek el benne, de az erős szankciók miatt - értsd: ott nem kapnak étel, és vizet - hamar kiürülnek. A legtöbben sajnos, ha megszületnek, beállnak a sorba és gépeket terveznek, téglát égetnek, formákat raknak, darukat kezelnek, vagy csak vigyáznak, hogy senki ne érje el a világosságot. Aki a mai világban nő fel, hatalmas erőfeszítéseket kell eszközölnie, hogy jóra nevelje magát, hogy a világból ne azt lássa, milyen remek nekünk itt bezárva.
Mindenek előtt én is arra vágyom, hogy kimehessek innen pár percre, vagy pillanatokra, de legalább, hogy láthassam azt a fényt, amiben elkezdtek dolgozni a régi idők emberei. Olykor elindulok, de még fiatal vagyok, legtöbbjük szerint nekem még nem szabad felmenni, tanulnom kell, létezni itt lent, hogy átfagyott szívvel törjek majd fel öregkoromban, amikor jobban fogom értékelni a napvilágot. De akkor már tehetetlen leszek, akkor szavam már alig fog érni, de a legfőbb, akkor már késő lesz. Most kellene feljutnom, de úgy látom, már most tehetetlen vagyok.
Hullnak a szalagok, fentről lefelé, omlanak lábunkhoz a konfettik. Mindenki ujjongva ünnepel. Pezsgők pukkannak, lámpák villognak, én pedig lerogyok. Fejemet a falnak támasztom. Hangosbemondó üdvözli a tömeget, mindenhonnan különböző nyelveken visszhangoznak az üdvözítő szavak. De mi ez? Csendre intenek a parancsok. Felállok, érdeklődve megyek közelebb a többiekhez. Mit hallok?
- A fal sikeresen elkészült, de sajnos ajtó nincsen az építményen. - Erről már tárgyaltak régebben. Nem akartak pánikot kelteni, ezért nem mondták. A döntés értelmében a falat tovább építik felfelé, amíg strukturálisan megfelelő helyet találnak a kijáratnak.
Döbbent csend. Szóval mindenről tudtak, de az érdekeik arra szóltak, hogy építsék tovább. A tömeg hallgat. Innen-onnan kiáltozás. A napfényt rég nem látott emberiség elhiszi:
- Nekik idebent továbbra is jobb!
Az üdvrivalgás újra elindul. Én leforrázva állok. Körülöttem mindenki boldog. Konfettitől mintásan odaballagok a falhoz. Megérintem az egyik követ az alsó sorban. Mintha minta lenne rajta. Ahogy ujjaimat körbefuttatom rajtuk, kiveszek egy szót: magántulajdon. A következőn: Jog. Újabb és újabb téglákat fedezek fel, amelyekre véstek. Szavakat, amelyek körbevesznek minket, már az égig érnek, és nem adnak kiutat. Állítólag ez a mi érdekünk. Ez jelenti embernek lenni? Ez a civilizáció?
Bezártuk magunkat…
Utolsó nap?
Az emberek már nagyon lassan dolgoznak, alig épül valami, de mégis haladunk előre. Gépeket gyártottak idebent, és már azok falaznak helyettünk. Ülünk és nézünk. Alig van helyünk, de bírjuk még, bízunk benne, hogy minden jóra fordul idővel. A falat simítom, aminek a tetejét már nem is lehet szabad szemmel látni. Néhol, egy-egy vigyázóbb ország lakosai szépen ki is festették, de ez nem segít, nem szépít a dolgokon: bezárjuk magunkat. Ebédhez készülődünk. Hatalmas sor áll minden ételosztónál, de megnyugtató a tudat, hogy körülbelül a fele embernek jut valami falat. Por van, köhögök egyet, méregetnek az emberek, nem szeretnék, hogy betegség üsse fel a fejét. Megkapom az adagomat, leülök, nekitámaszkodok a falnak és nekilátok kanalazni. Egész jóízű, és már az sem nagyon keseríti meg, hogy nap, mint nap látok embereket éhezni. Hozzá lehet szokni, nehéz, de inkább ez, mint az éhínség. Amikor őseink elkezdték építeni ezt a falat, nem hinném, hogy gondolták volna, milyen ügyesen folytatjuk munkájukat. Sokan Isten útmutatásának gondolják, de a legtöbben mégiscsak a saját akaratunkból vagyunk itt.
Megjön a hír, hogy alig pár óra van a fal elkészültéig. Mindenki örül. Ünnepségek kezdődnek, spontán mosolyog mindenki, boldogság van a levegőben. Odamegyek egy kis lyukhoz a falon. Éppen csak ki tudok nézni rajta. Lila színt látok. Ahogy hunyorítok, kirajzolódik egy virág. Biztosan tavasz van, akkor ilyen szépek. Le szeretném tépni, érezni az illatát, újra és újra. Oda sodródtunk, hogy a tolongó tömeg mind meg tudná ezt tenni? Az én kis letépett virágszálamat újra le tudná szakítani? Létezik itt még olyan ellentmondás, amit nem tudunk legyőzni? Érdemes azt mondani, hogy léteznek fizikai törvények, ha pár nappal később áthágjuk Őket, hogy újabb sor téglát rakhassunk a fal tetejére? Fájó szívvel gondolok az én kis virágomra, amit mindenki letéphet kedvére, megszagolhatja, eldobhatja, majd jön a következő.
A nap már rég nem süt ide be, olyan magasan vannak a téglák, hogy jó ideje sötétségben élünk. Akik voltak fent, mondták, hogy ott jó, és igenis szüksége van az embernek a világosságra, de a gépek építői, a foglalkoztatott munkástömeget nem hatotta meg, és sötétségbe burkolózott világ-nép. Hátamat a falnak vetem és körbe nézek. A falon festmények. A napot ábrázolják, virágos réteket, erdőket, azokat, amit eltakarunk magunk elől. A művészet megpróbálja az emberekben felébreszteni a szépet, a vágyat, hogy újra ott lehessünk, ott kint. Versek, idézetek tömkelege, de a legtöbbjük már itt bent született. Hegel szerint a történelmi haladás a szabadság folyamatos kibontakozása, Spenleg pedig azt mondta, hogy a kultúra törvényszerűen hanyatlik; végkifejlet lehet a Jose Ortega által is elvetett tömegkultúra? Ahol mindenki szabad, és mindenkinek saját ún. kultúrája van? Tömeg az van, és a kultúra a mai bezártságot tekintve talán csak a „falfirkákból” áll. Minden korban voltak, akik megkísérelték lebontani a sorokat, és volt, hogy sikerült is, de az útókor kezeskedett a téglák visszahelyezéséről, ugyanakkor becsületből még ráírták a hős nevét, és egy idézetet mellé.
S talán erre teremtettünk? A nagy fal építésére, ami bezár mindent, és mindenkit? Ki gondolná, hogy ebben a sötétségben még minden újszülött alapvetően jó? Meglehet, hogy egyszer majd feljut oda, ki a napfénybe és kikiáltja, márpedig ezt a falat le kell rombolni! A következőkben börtönben ülne, mert az is van ám már itt bent. Szép fényes, csak kevesen férnek el benne, de az erős szankciók miatt - értsd: ott nem kapnak étel, és vizet - hamar kiürülnek. A legtöbben sajnos, ha megszületnek, beállnak a sorba és gépeket terveznek, téglát égetnek, formákat raknak, darukat kezelnek, vagy csak vigyáznak, hogy senki ne érje el a világosságot. Aki a mai világban nő fel, hatalmas erőfeszítéseket kell eszközölnie, hogy jóra nevelje magát, hogy a világból ne azt lássa, milyen remek nekünk itt bezárva.
Mindenek előtt én is arra vágyom, hogy kimehessek innen pár percre, vagy pillanatokra, de legalább, hogy láthassam azt a fényt, amiben elkezdtek dolgozni a régi idők emberei. Olykor elindulok, de még fiatal vagyok, legtöbbjük szerint nekem még nem szabad felmenni, tanulnom kell, létezni itt lent, hogy átfagyott szívvel törjek majd fel öregkoromban, amikor jobban fogom értékelni a napvilágot. De akkor már tehetetlen leszek, akkor szavam már alig fog érni, de a legfőbb, akkor már késő lesz. Most kellene feljutnom, de úgy látom, már most tehetetlen vagyok.
Hullnak a szalagok, fentről lefelé, omlanak lábunkhoz a konfettik. Mindenki ujjongva ünnepel. Pezsgők pukkannak, lámpák villognak, én pedig lerogyok. Fejemet a falnak támasztom. Hangosbemondó üdvözli a tömeget, mindenhonnan különböző nyelveken visszhangoznak az üdvözítő szavak. De mi ez? Csendre intenek a parancsok. Felállok, érdeklődve megyek közelebb a többiekhez. Mit hallok?
- A fal sikeresen elkészült, de sajnos ajtó nincsen az építményen. - Erről már tárgyaltak régebben. Nem akartak pánikot kelteni, ezért nem mondták. A döntés értelmében a falat tovább építik felfelé, amíg strukturálisan megfelelő helyet találnak a kijáratnak.
Döbbent csend. Szóval mindenről tudtak, de az érdekeik arra szóltak, hogy építsék tovább. A tömeg hallgat. Innen-onnan kiáltozás. A napfényt rég nem látott emberiség elhiszi:
- Nekik idebent továbbra is jobb!
Az üdvrivalgás újra elindul. Én leforrázva állok. Körülöttem mindenki boldog. Konfettitől mintásan odaballagok a falhoz. Megérintem az egyik követ az alsó sorban. Mintha minta lenne rajta. Ahogy ujjaimat körbefuttatom rajtuk, kiveszek egy szót: magántulajdon. A következőn: Jog. Újabb és újabb téglákat fedezek fel, amelyekre véstek. Szavakat, amelyek körbevesznek minket, már az égig érnek, és nem adnak kiutat. Állítólag ez a mi érdekünk. Ez jelenti embernek lenni? Ez a civilizáció?
Bezártuk magunkat…
Cseh Péter 2010-06-02
Egyszerű
Sztepptáncos lába tör,
Hangorkán sorba dönt,
Ízlik a reggeli leves,
Piros virág ernyedez.
Izmos fiúk sorba állnak,
Tockosokat osztogatnak,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Kislánykák kik játszanak,
Ugrókötél, gyerekdal,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fenevad jár járókelők között,
Emberek, valamit csak kieszközöl,
De jön,
Megöl, mindenkit sorba öl!!
Hatalmas házak sorjázva várnak,
Előttük az emberek sorokban állnak,
Mert ott lelik mindnek gyógyszerét,
Hallgatólagos egyvelegnek életét...
Pipacsokat szorongatnak,
Felvetőleg ujjonganak,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fejük felé felhőt húznak,
Ugrálnak bent a sorban,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Nézik a kéklő füvet,
Lábuk fejjel lefele,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Sztepptáncos nyaka tör,
Hangorkán sírba dönt,
Poshadt a reggeli leves,
Piros virág eltemet.
Hangorkán sorba dönt,
Ízlik a reggeli leves,
Piros virág ernyedez.
Izmos fiúk sorba állnak,
Tockosokat osztogatnak,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Kislánykák kik játszanak,
Ugrókötél, gyerekdal,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fenevad jár járókelők között,
Emberek, valamit csak kieszközöl,
De jön,
Megöl, mindenkit sorba öl!!
Hatalmas házak sorjázva várnak,
Előttük az emberek sorokban állnak,
Mert ott lelik mindnek gyógyszerét,
Hallgatólagos egyvelegnek életét...
Pipacsokat szorongatnak,
Felvetőleg ujjonganak,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Fejük felé felhőt húznak,
Ugrálnak bent a sorban,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Nézik a kéklő füvet,
Lábuk fejjel lefele,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...
Sztepptáncos nyaka tör,
Hangorkán sírba dönt,
Poshadt a reggeli leves,
Piros virág eltemet.
bejegyzés közzététele
Végre van egy kis időm aktualizálódni! Sajnos mindenképp muszáj hozzányúlnom a politikához, bármennyire is nem szeretném. Az egészet bohócok táncának tartom, és nem értek egyet az eredményekkel, de hát sajnos ez van, én a kisebbséghez tartozom ezzel a fajta gondolkodásommal, mint kiderült. Nem fogok molotov-koktélokat dobálni, és monnyon le-t harsogni, mert nem az van kormányon, akit én szeretnék… amit nagyon sajnálok, az a kétharmados többség. Egyik pártnak sem lenne szabad ezt elérni. Teljes hatalom biztosítás. Alkotmányt módosíthatnak, sajnos. A köztársasági elnök léphetne közbe, de hát ugyanabból a pártból szállt ki, mint aki most hatalmon van, valószínű meglesz a szimpátia.
„ Rám üvöltött a tavasz a téren, vegyem már észre, itt a nyár végre!” – írtam fel valamelyik melegebb napon séta közben. Félelmetes, megint átugrottunk egy tavaszt. Vagyis persze volt, de valahogy csak nekem tűnik eltolódottnak az egész? olyan hirtelennek? Valamint érdekes megfigyelni, hogy ebben a melegben van mindenki a legjobban elhavazva.D
És persze most sem lehet megúszni művészies szösszenet nélkül:
a falak fényesen omlanak lábam alá
átlépve rajtuk érzem azt
amit megérdemelnék
de sosem kapom meg én
sehol sem találom amit igazán keresek
járok a fényen és felemelkedek
a semmin felülről minden szép
tudtam hogy fent vagyok
lent éreztem magam
eladom lelkem a sötétnek
hogy ugráljak a fényben
az utcán semerre
fagyimat zsebre
rakva érezzem élek én
pacsit adva az égnek
felemelkedek
majd édesapám azt mondja
megérdemled
hamis ízű szerelemben
semmit sem érezve
kelletem testem a fénynek
remélve
egyszer majd újra
édesapámtól hallhatom azt
büszke vagyok rád fiam
„ Rám üvöltött a tavasz a téren, vegyem már észre, itt a nyár végre!” – írtam fel valamelyik melegebb napon séta közben. Félelmetes, megint átugrottunk egy tavaszt. Vagyis persze volt, de valahogy csak nekem tűnik eltolódottnak az egész? olyan hirtelennek? Valamint érdekes megfigyelni, hogy ebben a melegben van mindenki a legjobban elhavazva.D
És persze most sem lehet megúszni művészies szösszenet nélkül:
a falak fényesen omlanak lábam alá
átlépve rajtuk érzem azt
amit megérdemelnék
de sosem kapom meg én
sehol sem találom amit igazán keresek
járok a fényen és felemelkedek
a semmin felülről minden szép
tudtam hogy fent vagyok
lent éreztem magam
eladom lelkem a sötétnek
hogy ugráljak a fényben
az utcán semerre
fagyimat zsebre
rakva érezzem élek én
pacsit adva az égnek
felemelkedek
majd édesapám azt mondja
megérdemled
hamis ízű szerelemben
semmit sem érezve
kelletem testem a fénynek
remélve
egyszer majd újra
édesapámtól hallhatom azt
büszke vagyok rád fiam
Mosogatógép dilemma
Kérem szépen én sosem értettem, hogy régen is miért kell minden lakásba mosogatógép. Lusták? Nem szeretik? Valahol meg lehet érteni, de a legtöbb helyen felesleges. Mostanra már erős promóció épült ki rá, de mégis a legrosszabb, amikor egy neves újság nem reklám céllal írja meg, mennyire hasznos is a mosogató gép. Hiszen kevesebb energiát fogyasztunk és kevesebb vizet. Meglehet a vízzel talán egyet lehet érteni. Lehetne… Egy meleg vizes mosogatószeres mosogató rész, valamint, ha mindenképp le kell öblíteni, akkor egy másik is, tiszta vízzel. Kétszer maximum 30 liter. Egy gép körülbelül ennyit használ. Energia? Kinek hol? A gép használ, mi meg a sajátunkat. Kérdem én, hol van itt a zöld tudat, amivel mostanában eladják őket? Hiszen spórolni lehet vele. Mindenkinek ez a mániája? Mondjuk, amivel spórolni lehet, és még kényelmesé is teszi az életünket - mennyire menő már? Valamint a fő érvem: kérem szépen, ez egy vasdarab. Nagyon sok Nem újrahasznosítható résszel. A vasat még talán bezúzzák, amiből valamennyit fel tudnak használni, de mégis… És pont a mai világban, ahol mindent körülbelül 3 évre gyártanak, legalábbis 3 évente egyszer azért nem árt a szerelő. Szóval akárhonnan is nézzük, nem nagyon kifizetődő beruházás, főleg, hogy nyugodtan rászánhatjuk azt az 5 percet, maximum negyed órát (5 fős családban élek, vasárnapi dupla terítéknél mindig én mosogatok).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)