Fárasztó levélhullás

Kifárasztott a magány – ébredsz rá egyik reggel. Hogy ha más a boldogságról beszél, felkapod a fejed, próbálsz belőle energiát csenni, zsebre rakni, és elővenni, ha nevetésre van szükséged. És most nevettél. Sokat. De sajnos a zsebed kiürült…

Részeg vagy, forog körülötted a világ, a hasad ingerülten liftezik. Nekitámaszkodsz egy házfalnak és kiadod az esti termést. Utálsz hányni. Főleg ilyen epéset. Miután az első hullám lecsillapodott, nyálat gyűjtesz, próbálod kiöblíteni a szádat, köpsz egyet. Arrébb mész, nyitott szájjal lihegsz, pár méter után nekidőlsz a falnak, meggyőzöd magad, hogy ha nem a hányás mellett lengedezel, nem hiszik, hogy Te voltál az. Végigfuttatod nyelved a fogaidon. A sav felmarta kicsit. Feltápászkodsz és indulsz tovább. Csak sejted, hogy hol lehetsz, agyad egyáltalán nem képes teljes épségében működni. Három utcát, három kanyart tudsz, többet nem. Bűzlesz a fűtől és az alkoholtól.

Másnap reggel. Felülsz. Megrázod az arcodat. Agyad teljesen tompa, érzed, amint mozog a fejedben, csapódik ide-oda. Fáj. Fáj mindened. A függöny csíkjai között napfény süt Rád, eltakarod szemed elől. A szoba már üres, a kollégium zajos, egyre gyorsabban összerakod a tegnap estét. Fogaidon érzed a recét, szád bűzlik. Törölközőt kapsz, elindulsz tusolni. Gondolataid tompasága akkor ütköztet meg, amikor észreveszed, a víz alatt állsz, de nincsen nálad tusfürdő. Leöblíted magad, indulsz vissza. Belenézel a tükörbe. Arcod kicsit püffedt, szemeid karikásak, érdekes sárgás színe van a szádnak.

Nem szabad felvenni. Hadd csöngjön. Biztosan keresnek, hogy menjél és folytasd a tegnapit. Este nyolc van. Mindenki vagy tanul, vagy bulizik, Te pedig itthon fekszel és sajnáltatod magad. De beteg vagy, az Istenit neki, alig van vér az arcodban. Orvos kilőve, a tegnapi alkohol mennyiség után nem szeretnéd magad megmutatni senkinek. Felülsz.

–Halló?

– Jó, megyek.

Felveszed az utcai ruhád, kinyújtózol picit, megmosod a fogadat, gargalizálsz és már indulásra kész is vagy. A színed egész jó, este lesz, úgysem látják. Iszol egy kicsit, köhögsz kettőt, még ráérsz majd a hétvégén betegeskedni.

A lift fent, inkább lépcsőn lefelé. Mindenfelé mászkálnak az emberek, van, aki már most részeg. Az ajtón kiérve megcsap az őszi szél hidege. A nap már rég lement, a holnappal nem törődve belevágsz az éjszakába. Még vizes a beton, nemrég eshetett. Átaludtad teljesen. Igazából az egész napot ágyban töltötted, ez a gyilkos másnaposság egyszer tényleg levisz. Indulás előtt megittál két liter vizet, de a dehidratáció még nem teljesen múlt el. Kis mellékutcákon mész, zene dübörög a füledben, alig várod az alapozást. Olyankor a legjobb a buli. Mindenki csacsira issza magát, és őszinte. A buli zónában meg már csak játék van, vagy off – mint tegnap este. Sikerült le erőszakolnod a víz mellé két szelet kenyeret, és megígérted magadnak, hogy ma nem iszol annyit. Teljesíthető.

Egyik kis kereszteződésben átfutsz az autó előtt. Hangosan köhögni kezdesz. Kezeidből a vér kifut, térdre rogysz. Levegőért kapkodsz. Pánikba esel, alig jut oxigén a tüdődbe. Rácsapsz a vizes betonra. Szél támad, levelek hullnak körülötted. Az utca üres, elhagyatott. Elfáradsz, elterülsz, óvatosan, szépen lassan. Felnézel az égre, amin játszi könnyedséggel suhannak a felhők. Előttük levelek ejtőernyővel szállnak Feléd. Fáradtan ereszkednek Rád, olyan elnyűtten és megadóan, ahogy az utolsó falat levegő is távozik tüdődből…

SZTE-reggel

Lent a Tisza partján,
Fent az égen,
Megannyi csillag néz most,
Szembe a képével.

Borosüveg ring,
Sörösüveg ring,
Pezsgősüveg ring,
Fiatalok nevetve ugrálnak mind.

Csütörtök hajnal,
Emlékszik a pír,
Mint otthagyta a partot,
Már teljesen sír.

Szemetes, egyetemes,
Bulizós, ugrálós,
Kiabálós, elfutós,
szerelmetes, szenvedetes.

Reggel sántán,
Ébredve bambán,

hahó,
HahÓ,
Dehidratáció!

Homályos az este képe,
Éjjeli kis molylepkéje,
Melletted ébred,
S Te, a mocorgóra elképedve révedsz.

Órák telnek,
Madarak jönnek, madarak mennek,
S a csillagok az estéről,
Egyre csak nevetnek.

Tessék...

Mennyire dühítő manapság…

Teljesen kihozott a sodromból amikor láttam…

Na de mégis…

Felettébb feltűnő az utcákon, és rohadtul zavar…

Nincs vége a mondatoknak. Most egy egészen újat akarok kezdeni. Persze ez nem azt jelenti, hogy ezentúl ilyen írások leleddznek majd itt, de ez rendhagyó lesz. Most magamat próbálom annyira negatívan nézni, épp amennyire a glosszáimon keresztül a világot szoktam.

Kezdeném ott, hogy undorító kisgyerek lehettem. Emlékeim között kutatva találok egy kis videófoszlányt, amint nővéremet dobálom kaviccsal focizás közben. Nagyobb volt és fájt, ha bokán rúgott. Lány, nem tudott túlságosan focizni, én pedig nem tudtam tolerálni túlságosan. Következő kép, amint nagymamáméknál lent dolgozunk a földön. Vagyis Ők. Én csak onnantól, hogy mamám biztosított, hogy kapok kindert Búza úrnál-bolt, amikor megyünk hazafelé. Nekem sem kellett több, egyből kettesével hordtam a ládákat, és tömtem közben a földes répát tovább. Nem is tudom mikor jöhetett az a törés. Még mindig ilyen gyerek lennék? Sikerült olyan hibákat véghezvinnem, amik azért arról tanúskodnak, hogy nem nagyon változtam. Újkori – ha említhetem így, Moszkva utáni életemet – hibám elsője, hogy megríkattam édes szüleimet. Magányomba burkolózva nem láttam, mennyire egy család vagyunk. Persze orvoslásra került, és felnőttebb fejjel tudtam már végiggondolni mi az érték. Első barátnőmmel viharos szakításunk nem sokkal ezután következett. Állítólag kiabáltam vele. Kiabáltam volna? Úr isten. Én nem így emlékszem,de még a gondolat is rossz, hogy valakiben ilyen érzést keltettem. Innentől kezdve életem a lányok körül forgott, ha mondhatni így. Belekóstoltam a szívszipolyozása, és nem akartam leállni. Hosszabb kapcsolatomnak saját törtetésem vetett véget. Bár, ott is volt benne már egy nagy hibám. Undorító módon egy másik lány csábítására – igazából egymást csábítottuk, nagyobb szerep volt az enyém, én mondtam az akkorinak, h inkább a másik – otthagytam. Később pedig újra visszakéredzkedtem. Amikor pedig valami másba, több időt igénylőbe vágtam bele, akkor vége lett. Kegyetlen módon, alig pár nap alatt. Pedig sokkal szebben is lehetett volna. Önző voltam. Később is, több másik helyzetben. Vezető lettem, és igazodtam az új helyzethez. Ha valami nem ment, akkor belemartam magam ebbe a világban, ahol elismertek, de közben ott is ármánykodtam. Sunyi alattomos módon irányítgattam titkos kis információimmal, befolyásoltam, és közben vertem a mellem, hogy milyen ügyes vagyok. Szerettem a helyzetet. Szerencsére itt is találtam párt, akitől rengeteg energiát elszívtam, és mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, ellöktem önző módon, mondván Neki jobb lesz így. Bíztattam magam, mennyire jót tettem vele. Az összeroskadás szélén is gyűjtöttem magamba az elismerő pillantásokat. Építettem újra az egóm, hogy újra embereken taposhassak át megveregetve a vállukat és képeket rakjak fel fészbúkra, látjátok, ezt is elértem. És most itt állok, gonoszul nevetve, kacagva a világra, mert nem látja senki, hogy a világ az enyém. Közben pedig benső kis dilemmáimat másra kivetítem, és piszkos ujjammal böködöm a tarkóját, és súgom fülébe, hogy Ő a hibás.

A világmegváltó terveim vajon inkább világuralmiak?

Ahogy az emberek gorombaságán, a világ gonoszságán csámcsogok, bizony én magam is ugyanúgy fellökök embereket, és nyugodtan szerepelhetnék utálkozós glosszák élén.

Ez lennék hát én?

Velnesszel a drága

Ott mindenki kényeztet mi?
megy ezerrel a velnessz?
-meg minden- én meg tétlenül nézzem innen?

egyvalaki játsszon jobban nálam
egyből fogja, és megismeri a talpam
alulról nézni majd ibolykát
megtanulja az apróság

haragszol majd?
elnézést
de hiányzol de rohadtul
s innen integetve nem látszom túl jól

ugrálok a kis dombon
amit összehordott alám a szél
amíg Rád vártam
és ugráltam...ugráltam...

tévében majd látlak amint jössz felém
odaugrok majd a képhez
és lefejelem Teérted

sajnálsz majd drágám?
elkalandozol majd velnessz közben?
Kérlek, légyszi gondolj majd néha rám

szokatlan...

Beszéljen helyettem egyetlen link:

http://www.google.hu/search?source=ig&hl=hu&rlz=1G1GGLQ_HUHU304&=&q=szokatlan+id%C5%91j%C3%A1r%C3%A1s&aq=0&aqi=g8&aql=&oq=szokatlan+&gs_rfai=


Végig akartam nézni mindet, és átfogón írni róluk... De kérem...

Égiekkel játszó csalfa vak remény

Kórusban skandálják neved…

Áldozat vagy? Vádlott? Mesehős?

Lépcsőn riportot adó kretén?

Kisgyerek, aki ugróiskolázik?

Netalán fecskeleső vadász?

Vagy egy kibaszott rocksztár?

Hol lehetsz, és mi ez a hangzavar?

Miért fáj a levegő?

Hol vannak a régi, szatyrot cipelő nénik?

Hol a kutyát kergető sintér?

Hol a felhőbe burkolózó házak,

Melyek tetejét repülők csak néha karcolják?

Kinek a lábnyomán jársz?

Honnan ezek a szavak?

Kik járnak körülötted, barátok, ellenségek?

Himalája tetejéről lezuhanó,

Földkörüli pályára álló?

Hát hol vagy Te?

Ott lovagolsz fent?

Mint játszó, szélparipán kapaszkodó, igazságot hozó?

Hát ki vagy Te?

Mindenki elé sorba beálló miniszter?

Esetleg gyilkos? Ki megöli az emberiséget?

Focizó kamasz, kéztörve-futva?

Ízek a szádban,

Mintha ismernéd,

Gulyás-tészta-pizza-fagyi-vas-por-dinnye-túró-kenyér-sajt-

Az élet ízei?

Élsz hát Te egyáltalán?

Vagy csak játszod eme borzongó,

Igazságtalan kalandot,

Mint mindent tudó örökké hazug?

Sötétben kuksolsz tudatlan?

Senki sem szól Hozzád…

Akkor mi ez a zaj?

Hallod a saját neved,

De ez nem is a Tied?

Szomszédé? Macskáé? Malacé?

Ködpárnába burkolózó édes kis semmiség?

Hát fújjon ide hozzám a szél, látod, van itt tengernyi kérdés…

A civilizáció, mint fejlődés?

Tégla kerül téglára, malter közéjük, mindenki szuszog, dolgozik, ahogy bír. Fiatal férfiak tolják a talicskát, nők hozzák a cementet, mindenki szuszog, dolgozik, ahogy bír. Egyre többen és többet építenek, mindenki dolgozik, ahogy bír. Odaér az utolsó ember is, teljesen bekerítik magukat, mindenki dolgozik. A munka egyre könnyebb, tesszük a dolgunkat, és nem vesszük észre körülöttünk a falat, amin Mindenki dolgozik.


Utolsó nap?

Az emberek már nagyon lassan dolgoznak, alig épül valami, de mégis haladunk előre. Gépeket gyártottak idebent, és már azok falaznak helyettünk. Ülünk és nézünk. Alig van helyünk, de bírjuk még, bízunk benne, hogy minden jóra fordul idővel. A falat simítom, aminek a tetejét már nem is lehet szabad szemmel látni. Néhol, egy-egy vigyázóbb ország lakosai szépen ki is festették, de ez nem segít, nem szépít a dolgokon: bezárjuk magunkat. Ebédhez készülődünk. Hatalmas sor áll minden ételosztónál, de megnyugtató a tudat, hogy körülbelül a fele embernek jut valami falat. Por van, köhögök egyet, méregetnek az emberek, nem szeretnék, hogy betegség üsse fel a fejét. Megkapom az adagomat, leülök, nekitámaszkodok a falnak és nekilátok kanalazni. Egész jóízű, és már az sem nagyon keseríti meg, hogy nap, mint nap látok embereket éhezni. Hozzá lehet szokni, nehéz, de inkább ez, mint az éhínség. Amikor őseink elkezdték építeni ezt a falat, nem hinném, hogy gondolták volna, milyen ügyesen folytatjuk munkájukat. Sokan Isten útmutatásának gondolják, de a legtöbben mégiscsak a saját akaratunkból vagyunk itt.
Megjön a hír, hogy alig pár óra van a fal elkészültéig. Mindenki örül. Ünnepségek kezdődnek, spontán mosolyog mindenki, boldogság van a levegőben. Odamegyek egy kis lyukhoz a falon. Éppen csak ki tudok nézni rajta. Lila színt látok. Ahogy hunyorítok, kirajzolódik egy virág. Biztosan tavasz van, akkor ilyen szépek. Le szeretném tépni, érezni az illatát, újra és újra. Oda sodródtunk, hogy a tolongó tömeg mind meg tudná ezt tenni? Az én kis letépett virágszálamat újra le tudná szakítani? Létezik itt még olyan ellentmondás, amit nem tudunk legyőzni? Érdemes azt mondani, hogy léteznek fizikai törvények, ha pár nappal később áthágjuk Őket, hogy újabb sor téglát rakhassunk a fal tetejére? Fájó szívvel gondolok az én kis virágomra, amit mindenki letéphet kedvére, megszagolhatja, eldobhatja, majd jön a következő.
A nap már rég nem süt ide be, olyan magasan vannak a téglák, hogy jó ideje sötétségben élünk. Akik voltak fent, mondták, hogy ott jó, és igenis szüksége van az embernek a világosságra, de a gépek építői, a foglalkoztatott munkástömeget nem hatotta meg, és sötétségbe burkolózott világ-nép. Hátamat a falnak vetem és körbe nézek. A falon festmények. A napot ábrázolják, virágos réteket, erdőket, azokat, amit eltakarunk magunk elől. A művészet megpróbálja az emberekben felébreszteni a szépet, a vágyat, hogy újra ott lehessünk, ott kint. Versek, idézetek tömkelege, de a legtöbbjük már itt bent született. Hegel szerint a történelmi haladás a szabadság folyamatos kibontakozása, Spenleg pedig azt mondta, hogy a kultúra törvényszerűen hanyatlik; végkifejlet lehet a Jose Ortega által is elvetett tömegkultúra? Ahol mindenki szabad, és mindenkinek saját ún. kultúrája van? Tömeg az van, és a kultúra a mai bezártságot tekintve talán csak a „falfirkákból” áll. Minden korban voltak, akik megkísérelték lebontani a sorokat, és volt, hogy sikerült is, de az útókor kezeskedett a téglák visszahelyezéséről, ugyanakkor becsületből még ráírták a hős nevét, és egy idézetet mellé.
S talán erre teremtettünk? A nagy fal építésére, ami bezár mindent, és mindenkit? Ki gondolná, hogy ebben a sötétségben még minden újszülött alapvetően jó? Meglehet, hogy egyszer majd feljut oda, ki a napfénybe és kikiáltja, márpedig ezt a falat le kell rombolni! A következőkben börtönben ülne, mert az is van ám már itt bent. Szép fényes, csak kevesen férnek el benne, de az erős szankciók miatt - értsd: ott nem kapnak étel, és vizet - hamar kiürülnek. A legtöbben sajnos, ha megszületnek, beállnak a sorba és gépeket terveznek, téglát égetnek, formákat raknak, darukat kezelnek, vagy csak vigyáznak, hogy senki ne érje el a világosságot. Aki a mai világban nő fel, hatalmas erőfeszítéseket kell eszközölnie, hogy jóra nevelje magát, hogy a világból ne azt lássa, milyen remek nekünk itt bezárva.
Mindenek előtt én is arra vágyom, hogy kimehessek innen pár percre, vagy pillanatokra, de legalább, hogy láthassam azt a fényt, amiben elkezdtek dolgozni a régi idők emberei. Olykor elindulok, de még fiatal vagyok, legtöbbjük szerint nekem még nem szabad felmenni, tanulnom kell, létezni itt lent, hogy átfagyott szívvel törjek majd fel öregkoromban, amikor jobban fogom értékelni a napvilágot. De akkor már tehetetlen leszek, akkor szavam már alig fog érni, de a legfőbb, akkor már késő lesz. Most kellene feljutnom, de úgy látom, már most tehetetlen vagyok.
Hullnak a szalagok, fentről lefelé, omlanak lábunkhoz a konfettik. Mindenki ujjongva ünnepel. Pezsgők pukkannak, lámpák villognak, én pedig lerogyok. Fejemet a falnak támasztom. Hangosbemondó üdvözli a tömeget, mindenhonnan különböző nyelveken visszhangoznak az üdvözítő szavak. De mi ez? Csendre intenek a parancsok. Felállok, érdeklődve megyek közelebb a többiekhez. Mit hallok?
- A fal sikeresen elkészült, de sajnos ajtó nincsen az építményen. - Erről már tárgyaltak régebben. Nem akartak pánikot kelteni, ezért nem mondták. A döntés értelmében a falat tovább építik felfelé, amíg strukturálisan megfelelő helyet találnak a kijáratnak.

Döbbent csend. Szóval mindenről tudtak, de az érdekeik arra szóltak, hogy építsék tovább. A tömeg hallgat. Innen-onnan kiáltozás. A napfényt rég nem látott emberiség elhiszi:
- Nekik idebent továbbra is jobb!
Az üdvrivalgás újra elindul. Én leforrázva állok. Körülöttem mindenki boldog. Konfettitől mintásan odaballagok a falhoz. Megérintem az egyik követ az alsó sorban. Mintha minta lenne rajta. Ahogy ujjaimat körbefuttatom rajtuk, kiveszek egy szót: magántulajdon. A következőn: Jog. Újabb és újabb téglákat fedezek fel, amelyekre véstek. Szavakat, amelyek körbevesznek minket, már az égig érnek, és nem adnak kiutat. Állítólag ez a mi érdekünk. Ez jelenti embernek lenni? Ez a civilizáció?

Bezártuk magunkat…

Cseh Péter 2010-06-02