Búcsúszalagok édesapám keresztfájáról

A temetőben mindig lehajtott fejjel járok, csak néha nézek fel, kutatom melyik síremlék lenne jó, melyik illene apuhoz. A sírnál is csendben vagyunk, tőmondatokkal kommunikálunk - ha muszáj. Tegnap szedtük le a csokrokat, koszorúkat. Rengeteg van belőlük, még hagytunk ott, de így is már vagy százat elhordtunk. Nehéz elfogadni, hogy ott fekszik lent, akit még két hete ölelgettem, és akivel akkor, még beszélgettem vidáman. Három nap alatt hagyott el minket, nagyon gyorsan, de legalább elköszönhettünk Tőle, ha Ő nem is tudott tőlünk, csak a maga módján - szorította a kezünket, ha kértük és erőtlenül mosolygott egy-egy viccünkön. Nagyon fáj, ha eszembe jut, hogy nincsen többé, és bármihez nyúlok, bármit csinálok, azért teszem, hogy büszke legyen rám. Mondta sokszor, mennyire szeret minket, és hogy mennyire örül, hogy ilyen gyerekei vannak, de én csak egyszer mondtam Neki, mennyire örülök, hogy Ő az én apukám. Sokszor ha eszembe jut, ha eljut a tudatomig, hogy nincsen többé, csak a szívemben, akkor sírni kezdek, de tudom, hogy ezzel nem segítek semmin, de egyszerűen muszáj. A legfájdalmasabb a jövőre gondolni, arra amit Ő már nem láthat: unokái, diplomaosztó, és egyáltalán, az, hogy a gyerekei teljesen önállóvá válnak, majd hazajárnak hétvégente a gyerekeikkel, akiket barkácsolni tanít. Sokszor meredek magam elé, és várom a pillanatot, hogy betoppan rám néz, mosolyog, megborzolja a hajamat, leül és megbeszéljük, mi ez a nagy felfordulás. Minden megváltozott, az élet olyan képlékennyé válik az ember szemében, egyszeri, és halálosan gyors...