A halálmadár csap le álmomra,
S viszi csendben el odvába.
Széttépi, marcangolja,
Szavaimat darabokra hullatva
Vijjog a fekete felhőben,
Fényes szeme csillog – telihold…
Egyedül ülve,
Világ szélén átlendülve,
Zuhanva mélybe, üregbe,
Ahova ember még soha sem tekintett…
De nem is kell,
Mert mit ott látna, világnak fájdalma…
Halál kínkeserves kórházi ágya,
Kapaszkodik a porhanyós húsba,
S engedi be lelkét az odúba….
Ott, ott fekszem én lent, gerincemet kezemben,
Markolva meg, mint egyetlen felesleges emberi testet…