S talán, de lehet, hogy nembiztos

S mellé lép,
kinek se szeri se lába, a földnek.
Felette járnak,
mégis mindenkit lenéz a porba.
Fellökik,
De már nem áll odébb arra.
Felnéz,
Lenéz,
Édes kis bolondság ez is.

Csodálatos bolondság

Fúj a szél, kabátot tép az emberről, esernyőket fordít ki. Ilyenkor mindenki siet, csak én ülök egyedül nyugodtan a padon, a téren. A szél kéri táncra az apró hópihéket a súlyos vízcseppek közül. Lassan már ideje is lesz, hogy csak ők táncoljanak, majd bakancsok alá kerüljenek a macskakőről. Az Ő siralmukat nem hallja senki, még én sem, pedig koncentrálok bájos magányomban egyedül a padon, a téren. Nevetnek valahol, kacagnak, de bizonyára csak a korai túlfűszeres forralt bor segít nekik, hogy ebben az időben nevessenek. Elém érnek, de látom, Ők is sietnek, így hát belevesznek a szürke, kabátba kapaszkodó tömegbe. Egy pillanatra elcsendesül minden, a szél sem fúj, mintha az esőcseppek megállnának, elritkulnak… Egyre nagyobb hópelyhek hullnak alá, s a macskaköves tér, s mellettem az üres pad is fehéredni kezd, körbenézek, de ahogy fordítom vissza fejem, már az arcomba vág a fagyos szél. A szél-pihe keringő egyre vadabb lesz, apró forgószelek vágnak keresztbe a téren, az emberek inkább már nem is jönnek erre. Egy fiatal pár, fejük felett esernyő, próbálják élvezni az első, igazán fehér hóesést, de a szél, amint a térre érnek kikapja összefont kezükből az esernyőt. A fiú fut utána, elkapja, egy fedettebb helyet keresnek. A fehér pamacsok fel s alá cikáznak a levegőben, egy kisfiú kergeti keresztbe kasul őket. Egy idős bácsi mellé lép, letérdel mellé, kalapját leveszi, felnéz az égre – kitátja a száját. A kisfiú utánozza. Egymásra néznek, s a jó hóból mosolyogva hatalmasat nyammognak. Amint a szél feltámad, a kalap felkerül, a csuklya összehúz, a forró csoki a közeli kávézóban már várja Őket is. Most már nem jár erre végképp senki, egyedül ülök a fehéredő padon, a messziről már teljesen fehér téren.