Fárasztó levélhullás

Kifárasztott a magány – ébredsz rá egyik reggel. Hogy ha más a boldogságról beszél, felkapod a fejed, próbálsz belőle energiát csenni, zsebre rakni, és elővenni, ha nevetésre van szükséged. És most nevettél. Sokat. De sajnos a zsebed kiürült…

Részeg vagy, forog körülötted a világ, a hasad ingerülten liftezik. Nekitámaszkodsz egy házfalnak és kiadod az esti termést. Utálsz hányni. Főleg ilyen epéset. Miután az első hullám lecsillapodott, nyálat gyűjtesz, próbálod kiöblíteni a szádat, köpsz egyet. Arrébb mész, nyitott szájjal lihegsz, pár méter után nekidőlsz a falnak, meggyőzöd magad, hogy ha nem a hányás mellett lengedezel, nem hiszik, hogy Te voltál az. Végigfuttatod nyelved a fogaidon. A sav felmarta kicsit. Feltápászkodsz és indulsz tovább. Csak sejted, hogy hol lehetsz, agyad egyáltalán nem képes teljes épségében működni. Három utcát, három kanyart tudsz, többet nem. Bűzlesz a fűtől és az alkoholtól.

Másnap reggel. Felülsz. Megrázod az arcodat. Agyad teljesen tompa, érzed, amint mozog a fejedben, csapódik ide-oda. Fáj. Fáj mindened. A függöny csíkjai között napfény süt Rád, eltakarod szemed elől. A szoba már üres, a kollégium zajos, egyre gyorsabban összerakod a tegnap estét. Fogaidon érzed a recét, szád bűzlik. Törölközőt kapsz, elindulsz tusolni. Gondolataid tompasága akkor ütköztet meg, amikor észreveszed, a víz alatt állsz, de nincsen nálad tusfürdő. Leöblíted magad, indulsz vissza. Belenézel a tükörbe. Arcod kicsit püffedt, szemeid karikásak, érdekes sárgás színe van a szádnak.

Nem szabad felvenni. Hadd csöngjön. Biztosan keresnek, hogy menjél és folytasd a tegnapit. Este nyolc van. Mindenki vagy tanul, vagy bulizik, Te pedig itthon fekszel és sajnáltatod magad. De beteg vagy, az Istenit neki, alig van vér az arcodban. Orvos kilőve, a tegnapi alkohol mennyiség után nem szeretnéd magad megmutatni senkinek. Felülsz.

–Halló?

– Jó, megyek.

Felveszed az utcai ruhád, kinyújtózol picit, megmosod a fogadat, gargalizálsz és már indulásra kész is vagy. A színed egész jó, este lesz, úgysem látják. Iszol egy kicsit, köhögsz kettőt, még ráérsz majd a hétvégén betegeskedni.

A lift fent, inkább lépcsőn lefelé. Mindenfelé mászkálnak az emberek, van, aki már most részeg. Az ajtón kiérve megcsap az őszi szél hidege. A nap már rég lement, a holnappal nem törődve belevágsz az éjszakába. Még vizes a beton, nemrég eshetett. Átaludtad teljesen. Igazából az egész napot ágyban töltötted, ez a gyilkos másnaposság egyszer tényleg levisz. Indulás előtt megittál két liter vizet, de a dehidratáció még nem teljesen múlt el. Kis mellékutcákon mész, zene dübörög a füledben, alig várod az alapozást. Olyankor a legjobb a buli. Mindenki csacsira issza magát, és őszinte. A buli zónában meg már csak játék van, vagy off – mint tegnap este. Sikerült le erőszakolnod a víz mellé két szelet kenyeret, és megígérted magadnak, hogy ma nem iszol annyit. Teljesíthető.

Egyik kis kereszteződésben átfutsz az autó előtt. Hangosan köhögni kezdesz. Kezeidből a vér kifut, térdre rogysz. Levegőért kapkodsz. Pánikba esel, alig jut oxigén a tüdődbe. Rácsapsz a vizes betonra. Szél támad, levelek hullnak körülötted. Az utca üres, elhagyatott. Elfáradsz, elterülsz, óvatosan, szépen lassan. Felnézel az égre, amin játszi könnyedséggel suhannak a felhők. Előttük levelek ejtőernyővel szállnak Feléd. Fáradtan ereszkednek Rád, olyan elnyűtten és megadóan, ahogy az utolsó falat levegő is távozik tüdődből…

SZTE-reggel

Lent a Tisza partján,
Fent az égen,
Megannyi csillag néz most,
Szembe a képével.

Borosüveg ring,
Sörösüveg ring,
Pezsgősüveg ring,
Fiatalok nevetve ugrálnak mind.

Csütörtök hajnal,
Emlékszik a pír,
Mint otthagyta a partot,
Már teljesen sír.

Szemetes, egyetemes,
Bulizós, ugrálós,
Kiabálós, elfutós,
szerelmetes, szenvedetes.

Reggel sántán,
Ébredve bambán,

hahó,
HahÓ,
Dehidratáció!

Homályos az este képe,
Éjjeli kis molylepkéje,
Melletted ébred,
S Te, a mocorgóra elképedve révedsz.

Órák telnek,
Madarak jönnek, madarak mennek,
S a csillagok az estéről,
Egyre csak nevetnek.

Tessék...

Mennyire dühítő manapság…

Teljesen kihozott a sodromból amikor láttam…

Na de mégis…

Felettébb feltűnő az utcákon, és rohadtul zavar…

Nincs vége a mondatoknak. Most egy egészen újat akarok kezdeni. Persze ez nem azt jelenti, hogy ezentúl ilyen írások leleddznek majd itt, de ez rendhagyó lesz. Most magamat próbálom annyira negatívan nézni, épp amennyire a glosszáimon keresztül a világot szoktam.

Kezdeném ott, hogy undorító kisgyerek lehettem. Emlékeim között kutatva találok egy kis videófoszlányt, amint nővéremet dobálom kaviccsal focizás közben. Nagyobb volt és fájt, ha bokán rúgott. Lány, nem tudott túlságosan focizni, én pedig nem tudtam tolerálni túlságosan. Következő kép, amint nagymamáméknál lent dolgozunk a földön. Vagyis Ők. Én csak onnantól, hogy mamám biztosított, hogy kapok kindert Búza úrnál-bolt, amikor megyünk hazafelé. Nekem sem kellett több, egyből kettesével hordtam a ládákat, és tömtem közben a földes répát tovább. Nem is tudom mikor jöhetett az a törés. Még mindig ilyen gyerek lennék? Sikerült olyan hibákat véghezvinnem, amik azért arról tanúskodnak, hogy nem nagyon változtam. Újkori – ha említhetem így, Moszkva utáni életemet – hibám elsője, hogy megríkattam édes szüleimet. Magányomba burkolózva nem láttam, mennyire egy család vagyunk. Persze orvoslásra került, és felnőttebb fejjel tudtam már végiggondolni mi az érték. Első barátnőmmel viharos szakításunk nem sokkal ezután következett. Állítólag kiabáltam vele. Kiabáltam volna? Úr isten. Én nem így emlékszem,de még a gondolat is rossz, hogy valakiben ilyen érzést keltettem. Innentől kezdve életem a lányok körül forgott, ha mondhatni így. Belekóstoltam a szívszipolyozása, és nem akartam leállni. Hosszabb kapcsolatomnak saját törtetésem vetett véget. Bár, ott is volt benne már egy nagy hibám. Undorító módon egy másik lány csábítására – igazából egymást csábítottuk, nagyobb szerep volt az enyém, én mondtam az akkorinak, h inkább a másik – otthagytam. Később pedig újra visszakéredzkedtem. Amikor pedig valami másba, több időt igénylőbe vágtam bele, akkor vége lett. Kegyetlen módon, alig pár nap alatt. Pedig sokkal szebben is lehetett volna. Önző voltam. Később is, több másik helyzetben. Vezető lettem, és igazodtam az új helyzethez. Ha valami nem ment, akkor belemartam magam ebbe a világban, ahol elismertek, de közben ott is ármánykodtam. Sunyi alattomos módon irányítgattam titkos kis információimmal, befolyásoltam, és közben vertem a mellem, hogy milyen ügyes vagyok. Szerettem a helyzetet. Szerencsére itt is találtam párt, akitől rengeteg energiát elszívtam, és mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, ellöktem önző módon, mondván Neki jobb lesz így. Bíztattam magam, mennyire jót tettem vele. Az összeroskadás szélén is gyűjtöttem magamba az elismerő pillantásokat. Építettem újra az egóm, hogy újra embereken taposhassak át megveregetve a vállukat és képeket rakjak fel fészbúkra, látjátok, ezt is elértem. És most itt állok, gonoszul nevetve, kacagva a világra, mert nem látja senki, hogy a világ az enyém. Közben pedig benső kis dilemmáimat másra kivetítem, és piszkos ujjammal böködöm a tarkóját, és súgom fülébe, hogy Ő a hibás.

A világmegváltó terveim vajon inkább világuralmiak?

Ahogy az emberek gorombaságán, a világ gonoszságán csámcsogok, bizony én magam is ugyanúgy fellökök embereket, és nyugodtan szerepelhetnék utálkozós glosszák élén.

Ez lennék hát én?

Velnesszel a drága

Ott mindenki kényeztet mi?
megy ezerrel a velnessz?
-meg minden- én meg tétlenül nézzem innen?

egyvalaki játsszon jobban nálam
egyből fogja, és megismeri a talpam
alulról nézni majd ibolykát
megtanulja az apróság

haragszol majd?
elnézést
de hiányzol de rohadtul
s innen integetve nem látszom túl jól

ugrálok a kis dombon
amit összehordott alám a szél
amíg Rád vártam
és ugráltam...ugráltam...

tévében majd látlak amint jössz felém
odaugrok majd a képhez
és lefejelem Teérted

sajnálsz majd drágám?
elkalandozol majd velnessz közben?
Kérlek, légyszi gondolj majd néha rám

szokatlan...

Beszéljen helyettem egyetlen link:

http://www.google.hu/search?source=ig&hl=hu&rlz=1G1GGLQ_HUHU304&=&q=szokatlan+id%C5%91j%C3%A1r%C3%A1s&aq=0&aqi=g8&aql=&oq=szokatlan+&gs_rfai=


Végig akartam nézni mindet, és átfogón írni róluk... De kérem...

Égiekkel játszó csalfa vak remény

Kórusban skandálják neved…

Áldozat vagy? Vádlott? Mesehős?

Lépcsőn riportot adó kretén?

Kisgyerek, aki ugróiskolázik?

Netalán fecskeleső vadász?

Vagy egy kibaszott rocksztár?

Hol lehetsz, és mi ez a hangzavar?

Miért fáj a levegő?

Hol vannak a régi, szatyrot cipelő nénik?

Hol a kutyát kergető sintér?

Hol a felhőbe burkolózó házak,

Melyek tetejét repülők csak néha karcolják?

Kinek a lábnyomán jársz?

Honnan ezek a szavak?

Kik járnak körülötted, barátok, ellenségek?

Himalája tetejéről lezuhanó,

Földkörüli pályára álló?

Hát hol vagy Te?

Ott lovagolsz fent?

Mint játszó, szélparipán kapaszkodó, igazságot hozó?

Hát ki vagy Te?

Mindenki elé sorba beálló miniszter?

Esetleg gyilkos? Ki megöli az emberiséget?

Focizó kamasz, kéztörve-futva?

Ízek a szádban,

Mintha ismernéd,

Gulyás-tészta-pizza-fagyi-vas-por-dinnye-túró-kenyér-sajt-

Az élet ízei?

Élsz hát Te egyáltalán?

Vagy csak játszod eme borzongó,

Igazságtalan kalandot,

Mint mindent tudó örökké hazug?

Sötétben kuksolsz tudatlan?

Senki sem szól Hozzád…

Akkor mi ez a zaj?

Hallod a saját neved,

De ez nem is a Tied?

Szomszédé? Macskáé? Malacé?

Ködpárnába burkolózó édes kis semmiség?

Hát fújjon ide hozzám a szél, látod, van itt tengernyi kérdés…

A civilizáció, mint fejlődés?

Tégla kerül téglára, malter közéjük, mindenki szuszog, dolgozik, ahogy bír. Fiatal férfiak tolják a talicskát, nők hozzák a cementet, mindenki szuszog, dolgozik, ahogy bír. Egyre többen és többet építenek, mindenki dolgozik, ahogy bír. Odaér az utolsó ember is, teljesen bekerítik magukat, mindenki dolgozik. A munka egyre könnyebb, tesszük a dolgunkat, és nem vesszük észre körülöttünk a falat, amin Mindenki dolgozik.


Utolsó nap?

Az emberek már nagyon lassan dolgoznak, alig épül valami, de mégis haladunk előre. Gépeket gyártottak idebent, és már azok falaznak helyettünk. Ülünk és nézünk. Alig van helyünk, de bírjuk még, bízunk benne, hogy minden jóra fordul idővel. A falat simítom, aminek a tetejét már nem is lehet szabad szemmel látni. Néhol, egy-egy vigyázóbb ország lakosai szépen ki is festették, de ez nem segít, nem szépít a dolgokon: bezárjuk magunkat. Ebédhez készülődünk. Hatalmas sor áll minden ételosztónál, de megnyugtató a tudat, hogy körülbelül a fele embernek jut valami falat. Por van, köhögök egyet, méregetnek az emberek, nem szeretnék, hogy betegség üsse fel a fejét. Megkapom az adagomat, leülök, nekitámaszkodok a falnak és nekilátok kanalazni. Egész jóízű, és már az sem nagyon keseríti meg, hogy nap, mint nap látok embereket éhezni. Hozzá lehet szokni, nehéz, de inkább ez, mint az éhínség. Amikor őseink elkezdték építeni ezt a falat, nem hinném, hogy gondolták volna, milyen ügyesen folytatjuk munkájukat. Sokan Isten útmutatásának gondolják, de a legtöbben mégiscsak a saját akaratunkból vagyunk itt.
Megjön a hír, hogy alig pár óra van a fal elkészültéig. Mindenki örül. Ünnepségek kezdődnek, spontán mosolyog mindenki, boldogság van a levegőben. Odamegyek egy kis lyukhoz a falon. Éppen csak ki tudok nézni rajta. Lila színt látok. Ahogy hunyorítok, kirajzolódik egy virág. Biztosan tavasz van, akkor ilyen szépek. Le szeretném tépni, érezni az illatát, újra és újra. Oda sodródtunk, hogy a tolongó tömeg mind meg tudná ezt tenni? Az én kis letépett virágszálamat újra le tudná szakítani? Létezik itt még olyan ellentmondás, amit nem tudunk legyőzni? Érdemes azt mondani, hogy léteznek fizikai törvények, ha pár nappal később áthágjuk Őket, hogy újabb sor téglát rakhassunk a fal tetejére? Fájó szívvel gondolok az én kis virágomra, amit mindenki letéphet kedvére, megszagolhatja, eldobhatja, majd jön a következő.
A nap már rég nem süt ide be, olyan magasan vannak a téglák, hogy jó ideje sötétségben élünk. Akik voltak fent, mondták, hogy ott jó, és igenis szüksége van az embernek a világosságra, de a gépek építői, a foglalkoztatott munkástömeget nem hatotta meg, és sötétségbe burkolózott világ-nép. Hátamat a falnak vetem és körbe nézek. A falon festmények. A napot ábrázolják, virágos réteket, erdőket, azokat, amit eltakarunk magunk elől. A művészet megpróbálja az emberekben felébreszteni a szépet, a vágyat, hogy újra ott lehessünk, ott kint. Versek, idézetek tömkelege, de a legtöbbjük már itt bent született. Hegel szerint a történelmi haladás a szabadság folyamatos kibontakozása, Spenleg pedig azt mondta, hogy a kultúra törvényszerűen hanyatlik; végkifejlet lehet a Jose Ortega által is elvetett tömegkultúra? Ahol mindenki szabad, és mindenkinek saját ún. kultúrája van? Tömeg az van, és a kultúra a mai bezártságot tekintve talán csak a „falfirkákból” áll. Minden korban voltak, akik megkísérelték lebontani a sorokat, és volt, hogy sikerült is, de az útókor kezeskedett a téglák visszahelyezéséről, ugyanakkor becsületből még ráírták a hős nevét, és egy idézetet mellé.
S talán erre teremtettünk? A nagy fal építésére, ami bezár mindent, és mindenkit? Ki gondolná, hogy ebben a sötétségben még minden újszülött alapvetően jó? Meglehet, hogy egyszer majd feljut oda, ki a napfénybe és kikiáltja, márpedig ezt a falat le kell rombolni! A következőkben börtönben ülne, mert az is van ám már itt bent. Szép fényes, csak kevesen férnek el benne, de az erős szankciók miatt - értsd: ott nem kapnak étel, és vizet - hamar kiürülnek. A legtöbben sajnos, ha megszületnek, beállnak a sorba és gépeket terveznek, téglát égetnek, formákat raknak, darukat kezelnek, vagy csak vigyáznak, hogy senki ne érje el a világosságot. Aki a mai világban nő fel, hatalmas erőfeszítéseket kell eszközölnie, hogy jóra nevelje magát, hogy a világból ne azt lássa, milyen remek nekünk itt bezárva.
Mindenek előtt én is arra vágyom, hogy kimehessek innen pár percre, vagy pillanatokra, de legalább, hogy láthassam azt a fényt, amiben elkezdtek dolgozni a régi idők emberei. Olykor elindulok, de még fiatal vagyok, legtöbbjük szerint nekem még nem szabad felmenni, tanulnom kell, létezni itt lent, hogy átfagyott szívvel törjek majd fel öregkoromban, amikor jobban fogom értékelni a napvilágot. De akkor már tehetetlen leszek, akkor szavam már alig fog érni, de a legfőbb, akkor már késő lesz. Most kellene feljutnom, de úgy látom, már most tehetetlen vagyok.
Hullnak a szalagok, fentről lefelé, omlanak lábunkhoz a konfettik. Mindenki ujjongva ünnepel. Pezsgők pukkannak, lámpák villognak, én pedig lerogyok. Fejemet a falnak támasztom. Hangosbemondó üdvözli a tömeget, mindenhonnan különböző nyelveken visszhangoznak az üdvözítő szavak. De mi ez? Csendre intenek a parancsok. Felállok, érdeklődve megyek közelebb a többiekhez. Mit hallok?
- A fal sikeresen elkészült, de sajnos ajtó nincsen az építményen. - Erről már tárgyaltak régebben. Nem akartak pánikot kelteni, ezért nem mondták. A döntés értelmében a falat tovább építik felfelé, amíg strukturálisan megfelelő helyet találnak a kijáratnak.

Döbbent csend. Szóval mindenről tudtak, de az érdekeik arra szóltak, hogy építsék tovább. A tömeg hallgat. Innen-onnan kiáltozás. A napfényt rég nem látott emberiség elhiszi:
- Nekik idebent továbbra is jobb!
Az üdvrivalgás újra elindul. Én leforrázva állok. Körülöttem mindenki boldog. Konfettitől mintásan odaballagok a falhoz. Megérintem az egyik követ az alsó sorban. Mintha minta lenne rajta. Ahogy ujjaimat körbefuttatom rajtuk, kiveszek egy szót: magántulajdon. A következőn: Jog. Újabb és újabb téglákat fedezek fel, amelyekre véstek. Szavakat, amelyek körbevesznek minket, már az égig érnek, és nem adnak kiutat. Állítólag ez a mi érdekünk. Ez jelenti embernek lenni? Ez a civilizáció?

Bezártuk magunkat…

Cseh Péter 2010-06-02

Egyszerű

Sztepptáncos lába tör,
Hangorkán sorba dönt,
Ízlik a reggeli leves,
Piros virág ernyedez.

Izmos fiúk sorba állnak,
Tockosokat osztogatnak,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...

Kislánykák kik játszanak,
Ugrókötél, gyerekdal,
De jajj,
Meghalnak, sorba halnak...

Fenevad jár járókelők között,
Emberek, valamit csak kieszközöl,
De jön,
Megöl, mindenkit sorba öl!!

Hatalmas házak sorjázva várnak,
Előttük az emberek sorokban állnak,
Mert ott lelik mindnek gyógyszerét,
Hallgatólagos egyvelegnek életét...

Pipacsokat szorongatnak,
Felvetőleg ujjonganak,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...

Fejük felé felhőt húznak,
Ugrálnak bent a sorban,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...

Nézik a kéklő füvet,
Lábuk fejjel lefele,
Nincs jajj,
Meghalnak, sorba halnak...

Sztepptáncos nyaka tör,
Hangorkán sírba dönt,
Poshadt a reggeli leves,
Piros virág eltemet.

bejegyzés közzététele

Végre van egy kis időm aktualizálódni! Sajnos mindenképp muszáj hozzányúlnom a politikához, bármennyire is nem szeretném. Az egészet bohócok táncának tartom, és nem értek egyet az eredményekkel, de hát sajnos ez van, én a kisebbséghez tartozom ezzel a fajta gondolkodásommal, mint kiderült. Nem fogok molotov-koktélokat dobálni, és monnyon le-t harsogni, mert nem az van kormányon, akit én szeretnék… amit nagyon sajnálok, az a kétharmados többség. Egyik pártnak sem lenne szabad ezt elérni. Teljes hatalom biztosítás. Alkotmányt módosíthatnak, sajnos. A köztársasági elnök léphetne közbe, de hát ugyanabból a pártból szállt ki, mint aki most hatalmon van, valószínű meglesz a szimpátia.
„ Rám üvöltött a tavasz a téren, vegyem már észre, itt a nyár végre!” – írtam fel valamelyik melegebb napon séta közben. Félelmetes, megint átugrottunk egy tavaszt. Vagyis persze volt, de valahogy csak nekem tűnik eltolódottnak az egész? olyan hirtelennek? Valamint érdekes megfigyelni, hogy ebben a melegben van mindenki a legjobban elhavazva.D
És persze most sem lehet megúszni művészies szösszenet nélkül:

a falak fényesen omlanak lábam alá
átlépve rajtuk érzem azt
amit megérdemelnék
de sosem kapom meg én
sehol sem találom amit igazán keresek
járok a fényen és felemelkedek
a semmin felülről minden szép
tudtam hogy fent vagyok
lent éreztem magam
eladom lelkem a sötétnek
hogy ugráljak a fényben
az utcán semerre
fagyimat zsebre
rakva érezzem élek én
pacsit adva az égnek
felemelkedek
majd édesapám azt mondja
megérdemled
hamis ízű szerelemben
semmit sem érezve
kelletem testem a fénynek
remélve
egyszer majd újra
édesapámtól hallhatom azt
büszke vagyok rád fiam

Mosogatógép dilemma

Kérem szépen én sosem értettem, hogy régen is miért kell minden lakásba mosogatógép. Lusták? Nem szeretik? Valahol meg lehet érteni, de a legtöbb helyen felesleges. Mostanra már erős promóció épült ki rá, de mégis a legrosszabb, amikor egy neves újság nem reklám céllal írja meg, mennyire hasznos is a mosogató gép. Hiszen kevesebb energiát fogyasztunk és kevesebb vizet. Meglehet a vízzel talán egyet lehet érteni. Lehetne… Egy meleg vizes mosogatószeres mosogató rész, valamint, ha mindenképp le kell öblíteni, akkor egy másik is, tiszta vízzel. Kétszer maximum 30 liter. Egy gép körülbelül ennyit használ. Energia? Kinek hol? A gép használ, mi meg a sajátunkat. Kérdem én, hol van itt a zöld tudat, amivel mostanában eladják őket? Hiszen spórolni lehet vele. Mindenkinek ez a mániája? Mondjuk, amivel spórolni lehet, és még kényelmesé is teszi az életünket - mennyire menő már? Valamint a fő érvem: kérem szépen, ez egy vasdarab. Nagyon sok Nem újrahasznosítható résszel. A vasat még talán bezúzzák, amiből valamennyit fel tudnak használni, de mégis… És pont a mai világban, ahol mindent körülbelül 3 évre gyártanak, legalábbis 3 évente egyszer azért nem árt a szerelő. Szóval akárhonnan is nézzük, nem nagyon kifizetődő beruházás, főleg, hogy nyugodtan rászánhatjuk azt az 5 percet, maximum negyed órát (5 fős családban élek, vasárnapi dupla terítéknél mindig én mosogatok).

I (L)ove U

Egy régebbi versem, de nagyon passzol a mostani hangulatomhoz:

I'll be the murder of your god,I'll hang up the fuckin';
say for It good bye...with your little dead arms

Never see the pride, always back down;
It's your fuckin' hanged god, com'n baby smile, bitch smile!!

Why are you cry? Why are you leave?
Why are you outrun,it's your home made fantasy!!

Give the last ray of the sun, over the dark rainbow;
Dead bride in white, take your heart of god.

Do you think I'm crazy, couse I'm leave you alone?
Do you think I'm liar, couse I'm call you a whore?

Grow up, little nothin, for that loser world;
Where the people are ated by worms.

People are smiling everywhere,but they have a good mask;
Take your mask near the heart, and see the world with your brand new eyes.

Dead cars are smoking in the highway,escapeing from the monkey island;
Near the road, standing line the fuckin' hanged gods.

Never hope,I'll never hang up you;
It's your punishment, to live in this bad-ruled world.


Egyik ismerősömék kisebb változtatásokkal dalt csináltak belőle.
Písz

I miss U

Mivel mindenkinél megjelenik mostanában a hiányzós (L) bejegyzés, valahogy nem bírtam kihagyni, sajnálom.

I miss you, fuckin' all the day,
I wanna kill you, son of a bitch!
Belive me, I never lie to you,
I just break your neck, and eat your heart!
In the flower meadow, under the sun,
Your body will dissolve, and i will laugh!
Once upon a time, when a wolf scrape out,
It will be scared, 'couse your body is cursed!
Good bye, little nothin', be a good girl...

február

Újra gyerek lettem, ahogy néztem, hogyan játszanak péntek délután lent az udvaron a gyerekek. Valamilyen külön foglalkozás lehet, tanár van velük és un. baseballoznak. Tipikusan egyszerű szabályokkal, de nagyon élvezik. Van náluk egykerekű is. Folyamatosan üvöltöznek, kiabálják, ami az eszükbe jut. Mennyi ilyen veszik el az ember életéből, és mennyire kell ezeket elfojtani. Ütnek, futnak, ütnek, futnak, folyamatosan hangoskodva. Érdekes, tudják a szabályokat, de még egyszer sem láttam Őket itt játszani. Vannak kisebbek is, nagyobbak, és persze mindenkire ráhúzható a tipikus szerep, amit ilyenkor külsősként látni. Emlékszem mikor én kicsiként a tavasz első harmatos sugaraiban kint fociztam a játszótéren a napköziben. Mennyire tudtam élvezni, és mekkora szabadságot nyújtott, hogy ott maradhattam délutánonként. Lányok a fiúk ellen játszanak, most következnek a fiúk. Ők ügyesebbek, erősebbek, mégis azért a szabályok kötik őket a nehezítéshez. Sokszor játszottunk mi is a lányokkal, bár inkább csak hintáztunk velük, incselkedtünk, mint jó kisiskolás. Valaki elesett, de azonnal fel is pattant, futott tovább. Mindennél fontosabb a győzelem, de leginkább a jóérzés. Játszottunk mi is olyat, ki tud a mérleghintán felül ülő embernek nagyobbat zökkenteni. Csak messziről láttam, amikor egyik kislány átbukott a kapaszkodón, arccal előre csúszott és betörte a homlokát. Nagy zűr lett belőle, bár azért a mi kis gyermek lelkünkben hamar szertefoszlottak a baj keltette hullámok. Szörnyen tudtam élvezni a tavaszi fű érdességét, a friss rügyekkel való csapkodást, mint ahogy most Ők ott lent, hogy kabát nélkül futkorászhatnak, és kint lehetnek végre. Nekem is ki kellene mennem. Amint elmennek, lemegyek kosarazni kicsit. Jót tesz a mozgás, felszabadítja az embert a friss levegő. De nem tudok már ott kint üvöltve szaladni, szökkenni, gyermeki vadságból felszabadulva örülni a létnek. Persze tudok, de ugyan kivel, és mikor. Magamnak, egyedül. Kár, hogy szétszóródik a régi gyermeki banda. Kíváncsi vagyok, meddig járnak majd ide, ebbe a körbe ezek a fiúkéslányok. Az emlékek úgy ömlenek belém vissza az éterből, hogy alig bírom ésszel. Akkor még fagy volt rendesen, és csúszkáltunk a jégen, a suli udvaron. Mennyire örültünk, hogy elmarad a néprajz. De jó is volt! Mint ahogyan most jólesik itt ülni magányosan. Bár azért néha nem ártana pár emberi szó…

Honvágy

Sokszor éreztem, hogy haza szeretnék valahonnan menni, de mégis a legrosszabb, mikor úgy tör Rád ez az érzés, hogy tudod, még jó ideig nem láthatod otthonod.

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Játszottam már ilyet, még Moszkvában, akkor is bele kellett törődnöm, most is ez kell.

Apám hitte az elsõ éjszakát,
Apám hitte a gyûrû aranyát,
Apám hitte a szavak igazát,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

De talán nem is a győri ház hiányzik, hanem valami egészen más érzés.


S úgy hiszem, ez így volt szép.


Valahogy egészen máshogy, más érzéssel hazamenni.


Apám hitte a hőstetteket
Apám hitte a bölcsességeket
Apám hitte a szép verseket
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Erősnek lenni, tűrni, trappolni előre az idő árján szembe a sodrással, könnyeket hullajtva bele a folyóba – az kell most.


Apám elhitte a hírmondók szavát,
Apám elhitte Chaplin bánatát,
Apám elhitte a folyók irányát,
S azt hiszem, ez így van jól.

A családi kötelék a legerősebb, elszakíthatatlan és örök.

S azt hiszem, ez így van jól.

fent

A hegymászók keserves menetelés után értek fel a csúcsra. Gyönyörű volt minden, amerre a szem ellátott csend honolt és végtelen egyszerűség. A fehér hó vakította Őket, de igyekeztek kezükkel eltakarni a bántó fényt; mindent meg akartak jegyezni, az összes pillanat legyen az övék. Lassan levették az overál felső részét, ilyen közel a naphoz már izzasztó volt a hőség. Leültek, most már bátran meresztgethették szemüket – hozzászokott a hóhoz. Nevetségesen aprónak tűnt innen minden, aprónak és értéktelennek; hisz kit zavarna, ha egy tűhegynyi autó eltűnne? Lassan feltápászkodtak, rendbe szedték magukat, ellenőrizték a felszerelésüket. Egyikőjük kinyújtotta felfelé a kezét, és amint az éghez ért, azon csodálatos színek futottak nyomban ezer irány felé.

nemjó

Dobozból szól a zene, nemsokára vége mindennek, de majd akkor úgyis ott lesz mindenki. Szeretnék kifutni a világból, megfordulni és odakiáltani a többieknek, hogy meneküljenek.
Ezután, a kis monológ után essünk neki a nagyjának; művelődésszociológia fölött görnyedek már körülbelül 20 perce és ennyi, megszakadt a kapcsolat az agyam és a felfogásom között. Esélyem sincsen körülbelül tovább gyűrni. Elmélyedve az egyetem rejtelmeibe kezdem felfedezni a gonosz bolognai rendszer hibáit, apró bosszúságait. Kezdjük azzal, hogy három éves az alapképzés, a mesterképzés pedig nincsen olyan szinten, hogy befogadja az emberek többségét, így a régi 5 éves rendszer leszűkül, elszemélytelenedik, mondhatni megszűnik az a varázs, hogy egy ember a főiskolai évek alatt szerzi meg az életre szóló barátokat. Ami ebből az időrövidülésből fakad még a szakosodás előrehozása. Egy, másfél év után már el kell döntenünk mit szeretnénk tenni. Nagyon nehéz eligazodni egy szakon belül is az irányzatok között, teljesen különböznek. Egy év alatt megkapjuk az alapokat, de ezekből nem feltétlen derül ki, sőt, hogy miért is és merre. Ez a kérdés már régebb óta köröz az ember feje felett, hiszen a középiskola alapból egy választó vonal és ott még tényleg nagyon rajtunk van a gyerekcipő, itt viszont már személyiségünk is tiltakozik egy 180°os fordulattól, új társaság, új alapok, és főleg, jó pár elvesztegetett év.
Nemjó.

orális

Álljátok körül az életet, nézzetek egymásra, vágjátok az arcába saját hibáitokat, nyerjetek versenyt, veszítsetek becsületesen, tanuljatok, játsszátok el a tudást, legyen gyereketek, adjatok zálogba ékszert, vegyétek ki és mondjátok: büszke vagyok, vegyetek házat, romboljátok le, adjátok el, mosolyogjatok, sírjatok, mert meghaltok.

Érintések iskolája

Csak most vettem észre átböngészve az eddigi írásaimat, hogy egy fontos dolog, ami minden embert érint nem kapott helyet még. Egy olyan egységes nyelv, ami kezd kikopni a mai felgyorsult és szélsőséges világban – mélységes elnézést a hihetetlen sablonhoz -. Rengeteg olyan ismerősöm van, aki nem tud mit kezdeni egy olyan helyzettel, ami adja magát, ahol egy vállérintés, egy kézmozdulat tökéletesíthetné a pillanatot. Ahogyan a normális, kiegyensúlyozott, rendesen tagolt és ragozott mondatoktól elszokunk, úgy vesznek feledésbe azok az értékek, melyek kiegészítik a kommunikációt. Legkínosabb, mikor szavak helyett nem hagyunk magunk után semmi mást, csak a csendet, hiszen már nem tudnak beszélni a cirógatások, vagy a mimika is annyira kétértelmű, hogy legtöbb esetben magyarázatra szorul. Amint most itt ülök, közben át – át lépek MSN-re, ahol hiába írom teli a képernyőt smileyval, akkor is nagyon ritka, hogy valóban ennyire vigyorogjak. Nem baj, ha nem teszem, nem látnak, kinyilvánítom az érzéseimet :) - boldog vagyok, rendben, felfogták, és Ők is érzékeltetik velem lelki állapotukat :( - szomorúak. Az életben állunk egymással szemben, legtöbb esetben megfigyelem az arcvonásokat, az apró változásokat, ahogy egy aranyos tekintet egy szó hallatán megváltozik. Ülök a gép előtt, próbálom előidézni a mozdulatokat, majd web kamera képének megtekintése eredménye, hogy látom, két, szinte faarcú ember ül egymással szemben, minimális arcmozgással. Nem azt mondom, hogy vigyorogjuk végig a délután 6 óráját, amikor elérhetőek vagyunk, csak arra próbáltam ráérezni, hogy honnan jöhetnek a tompulások. Egyfelől innen. A másik, amit az elején említettem, azok a szélsőségek. Van aki, mindenképpen ki akarja nyilvánítani, hogy miként érez, túlbuzgó gesztusokkal tarkított beszédében a szavak hátra szorulnak, és ha jól figyelünk, az arcán biztosan észrevesszük a valódi érzelmeit, ha néha bele is nyúl egy – egy kapálózó kéz. A másik véglet, aki magába zárkózik, és az istennek sem szeretné, ha megtudnánk, mit is gondol valójában a világról. Nem ér hozzá máshoz, és nehezen fogadja, ha hozzá érnek. Ugyanakkor egy szorultabb helyzetben, vagy éppenséggel az ágyban ugyanúgy igényli, mint más, de akkor már rendkívül kevés ember van, aki ezt ki is mondja. Saját skatulyájából nézi a világot. Természetesen ez egy hosszú skála, és nem lehet csak ide vagy oda tartozni, de mégis annyira rossz látni, hogy lassan semmilyen skáláról nem beszélünk. Az iskolában megtanították a kommunikáció arányát, és most próbálom újraértelmezni. Az érzések szabadjára engedésével, hogy belőlem milyen érzést váltanak ki bizonyos helyzetek, ehhez mérlegelve az indokot, ki miért nem teszi, amit szeretne.