Kifárasztott a magány – ébredsz rá egyik reggel. Hogy ha más a boldogságról beszél, felkapod a fejed, próbálsz belőle energiát csenni, zsebre rakni, és elővenni, ha nevetésre van szükséged. És most nevettél. Sokat. De sajnos a zsebed kiürült…
Részeg vagy, forog körülötted a világ, a hasad ingerülten liftezik. Nekitámaszkodsz egy házfalnak és kiadod az esti termést. Utálsz hányni. Főleg ilyen epéset. Miután az első hullám lecsillapodott, nyálat gyűjtesz, próbálod kiöblíteni a szádat, köpsz egyet. Arrébb mész, nyitott szájjal lihegsz, pár méter után nekidőlsz a falnak, meggyőzöd magad, hogy ha nem a hányás mellett lengedezel, nem hiszik, hogy Te voltál az. Végigfuttatod nyelved a fogaidon. A sav felmarta kicsit. Feltápászkodsz és indulsz tovább. Csak sejted, hogy hol lehetsz, agyad egyáltalán nem képes teljes épségében működni. Három utcát, három kanyart tudsz, többet nem. Bűzlesz a fűtől és az alkoholtól.
Másnap reggel. Felülsz. Megrázod az arcodat. Agyad teljesen tompa, érzed, amint mozog a fejedben, csapódik ide-oda. Fáj. Fáj mindened. A függöny csíkjai között napfény süt Rád, eltakarod szemed elől. A szoba már üres, a kollégium zajos, egyre gyorsabban összerakod a tegnap estét. Fogaidon érzed a recét, szád bűzlik. Törölközőt kapsz, elindulsz tusolni. Gondolataid tompasága akkor ütköztet meg, amikor észreveszed, a víz alatt állsz, de nincsen nálad tusfürdő. Leöblíted magad, indulsz vissza. Belenézel a tükörbe. Arcod kicsit püffedt, szemeid karikásak, érdekes sárgás színe van a szádnak.
Nem szabad felvenni. Hadd csöngjön. Biztosan keresnek, hogy menjél és folytasd a tegnapit. Este nyolc van. Mindenki vagy tanul, vagy bulizik, Te pedig itthon fekszel és sajnáltatod magad. De beteg vagy, az Istenit neki, alig van vér az arcodban. Orvos kilőve, a tegnapi alkohol mennyiség után nem szeretnéd magad megmutatni senkinek. Felülsz.
–Halló?
– Jó, megyek.
Felveszed az utcai ruhád, kinyújtózol picit, megmosod a fogadat, gargalizálsz és már indulásra kész is vagy. A színed egész jó, este lesz, úgysem látják. Iszol egy kicsit, köhögsz kettőt, még ráérsz majd a hétvégén betegeskedni.
A lift fent, inkább lépcsőn lefelé. Mindenfelé mászkálnak az emberek, van, aki már most részeg. Az ajtón kiérve megcsap az őszi szél hidege. A nap már rég lement, a holnappal nem törődve belevágsz az éjszakába. Még vizes a beton, nemrég eshetett. Átaludtad teljesen. Igazából az egész napot ágyban töltötted, ez a gyilkos másnaposság egyszer tényleg levisz. Indulás előtt megittál két liter vizet, de a dehidratáció még nem teljesen múlt el. Kis mellékutcákon mész, zene dübörög a füledben, alig várod az alapozást. Olyankor a legjobb a buli. Mindenki csacsira issza magát, és őszinte. A buli zónában meg már csak játék van, vagy off – mint tegnap este. Sikerült le erőszakolnod a víz mellé két szelet kenyeret, és megígérted magadnak, hogy ma nem iszol annyit. Teljesíthető.
Egyik kis kereszteződésben átfutsz az autó előtt. Hangosan köhögni kezdesz. Kezeidből a vér kifut, térdre rogysz. Levegőért kapkodsz. Pánikba esel, alig jut oxigén a tüdődbe. Rácsapsz a vizes betonra. Szél támad, levelek hullnak körülötted. Az utca üres, elhagyatott. Elfáradsz, elterülsz, óvatosan, szépen lassan. Felnézel az égre, amin játszi könnyedséggel suhannak a felhők. Előttük levelek ejtőernyővel szállnak Feléd. Fáradtan ereszkednek Rád, olyan elnyűtten és megadóan, ahogy az utolsó falat levegő is távozik tüdődből…
