Honvágy

Sokszor éreztem, hogy haza szeretnék valahonnan menni, de mégis a legrosszabb, mikor úgy tör Rád ez az érzés, hogy tudod, még jó ideig nem láthatod otthonod.

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Játszottam már ilyet, még Moszkvában, akkor is bele kellett törődnöm, most is ez kell.

Apám hitte az elsõ éjszakát,
Apám hitte a gyûrû aranyát,
Apám hitte a szavak igazát,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

De talán nem is a győri ház hiányzik, hanem valami egészen más érzés.


S úgy hiszem, ez így volt szép.


Valahogy egészen máshogy, más érzéssel hazamenni.


Apám hitte a hőstetteket
Apám hitte a bölcsességeket
Apám hitte a szép verseket
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Erősnek lenni, tűrni, trappolni előre az idő árján szembe a sodrással, könnyeket hullajtva bele a folyóba – az kell most.


Apám elhitte a hírmondók szavát,
Apám elhitte Chaplin bánatát,
Apám elhitte a folyók irányát,
S azt hiszem, ez így van jól.

A családi kötelék a legerősebb, elszakíthatatlan és örök.

S azt hiszem, ez így van jól.

fent

A hegymászók keserves menetelés után értek fel a csúcsra. Gyönyörű volt minden, amerre a szem ellátott csend honolt és végtelen egyszerűség. A fehér hó vakította Őket, de igyekeztek kezükkel eltakarni a bántó fényt; mindent meg akartak jegyezni, az összes pillanat legyen az övék. Lassan levették az overál felső részét, ilyen közel a naphoz már izzasztó volt a hőség. Leültek, most már bátran meresztgethették szemüket – hozzászokott a hóhoz. Nevetségesen aprónak tűnt innen minden, aprónak és értéktelennek; hisz kit zavarna, ha egy tűhegynyi autó eltűnne? Lassan feltápászkodtak, rendbe szedték magukat, ellenőrizték a felszerelésüket. Egyikőjük kinyújtotta felfelé a kezét, és amint az éghez ért, azon csodálatos színek futottak nyomban ezer irány felé.

nemjó

Dobozból szól a zene, nemsokára vége mindennek, de majd akkor úgyis ott lesz mindenki. Szeretnék kifutni a világból, megfordulni és odakiáltani a többieknek, hogy meneküljenek.
Ezután, a kis monológ után essünk neki a nagyjának; művelődésszociológia fölött görnyedek már körülbelül 20 perce és ennyi, megszakadt a kapcsolat az agyam és a felfogásom között. Esélyem sincsen körülbelül tovább gyűrni. Elmélyedve az egyetem rejtelmeibe kezdem felfedezni a gonosz bolognai rendszer hibáit, apró bosszúságait. Kezdjük azzal, hogy három éves az alapképzés, a mesterképzés pedig nincsen olyan szinten, hogy befogadja az emberek többségét, így a régi 5 éves rendszer leszűkül, elszemélytelenedik, mondhatni megszűnik az a varázs, hogy egy ember a főiskolai évek alatt szerzi meg az életre szóló barátokat. Ami ebből az időrövidülésből fakad még a szakosodás előrehozása. Egy, másfél év után már el kell döntenünk mit szeretnénk tenni. Nagyon nehéz eligazodni egy szakon belül is az irányzatok között, teljesen különböznek. Egy év alatt megkapjuk az alapokat, de ezekből nem feltétlen derül ki, sőt, hogy miért is és merre. Ez a kérdés már régebb óta köröz az ember feje felett, hiszen a középiskola alapból egy választó vonal és ott még tényleg nagyon rajtunk van a gyerekcipő, itt viszont már személyiségünk is tiltakozik egy 180°os fordulattól, új társaság, új alapok, és főleg, jó pár elvesztegetett év.
Nemjó.

orális

Álljátok körül az életet, nézzetek egymásra, vágjátok az arcába saját hibáitokat, nyerjetek versenyt, veszítsetek becsületesen, tanuljatok, játsszátok el a tudást, legyen gyereketek, adjatok zálogba ékszert, vegyétek ki és mondjátok: büszke vagyok, vegyetek házat, romboljátok le, adjátok el, mosolyogjatok, sírjatok, mert meghaltok.

Érintések iskolája

Csak most vettem észre átböngészve az eddigi írásaimat, hogy egy fontos dolog, ami minden embert érint nem kapott helyet még. Egy olyan egységes nyelv, ami kezd kikopni a mai felgyorsult és szélsőséges világban – mélységes elnézést a hihetetlen sablonhoz -. Rengeteg olyan ismerősöm van, aki nem tud mit kezdeni egy olyan helyzettel, ami adja magát, ahol egy vállérintés, egy kézmozdulat tökéletesíthetné a pillanatot. Ahogyan a normális, kiegyensúlyozott, rendesen tagolt és ragozott mondatoktól elszokunk, úgy vesznek feledésbe azok az értékek, melyek kiegészítik a kommunikációt. Legkínosabb, mikor szavak helyett nem hagyunk magunk után semmi mást, csak a csendet, hiszen már nem tudnak beszélni a cirógatások, vagy a mimika is annyira kétértelmű, hogy legtöbb esetben magyarázatra szorul. Amint most itt ülök, közben át – át lépek MSN-re, ahol hiába írom teli a képernyőt smileyval, akkor is nagyon ritka, hogy valóban ennyire vigyorogjak. Nem baj, ha nem teszem, nem látnak, kinyilvánítom az érzéseimet :) - boldog vagyok, rendben, felfogták, és Ők is érzékeltetik velem lelki állapotukat :( - szomorúak. Az életben állunk egymással szemben, legtöbb esetben megfigyelem az arcvonásokat, az apró változásokat, ahogy egy aranyos tekintet egy szó hallatán megváltozik. Ülök a gép előtt, próbálom előidézni a mozdulatokat, majd web kamera képének megtekintése eredménye, hogy látom, két, szinte faarcú ember ül egymással szemben, minimális arcmozgással. Nem azt mondom, hogy vigyorogjuk végig a délután 6 óráját, amikor elérhetőek vagyunk, csak arra próbáltam ráérezni, hogy honnan jöhetnek a tompulások. Egyfelől innen. A másik, amit az elején említettem, azok a szélsőségek. Van aki, mindenképpen ki akarja nyilvánítani, hogy miként érez, túlbuzgó gesztusokkal tarkított beszédében a szavak hátra szorulnak, és ha jól figyelünk, az arcán biztosan észrevesszük a valódi érzelmeit, ha néha bele is nyúl egy – egy kapálózó kéz. A másik véglet, aki magába zárkózik, és az istennek sem szeretné, ha megtudnánk, mit is gondol valójában a világról. Nem ér hozzá máshoz, és nehezen fogadja, ha hozzá érnek. Ugyanakkor egy szorultabb helyzetben, vagy éppenséggel az ágyban ugyanúgy igényli, mint más, de akkor már rendkívül kevés ember van, aki ezt ki is mondja. Saját skatulyájából nézi a világot. Természetesen ez egy hosszú skála, és nem lehet csak ide vagy oda tartozni, de mégis annyira rossz látni, hogy lassan semmilyen skáláról nem beszélünk. Az iskolában megtanították a kommunikáció arányát, és most próbálom újraértelmezni. Az érzések szabadjára engedésével, hogy belőlem milyen érzést váltanak ki bizonyos helyzetek, ehhez mérlegelve az indokot, ki miért nem teszi, amit szeretne.