Utolsó nap?
Az emberek már nagyon lassan dolgoznak, alig épül valami, de mégis haladunk előre. Gépeket gyártottak idebent, és már azok falaznak helyettünk. Ülünk és nézünk. Alig van helyünk, de bírjuk még, bízunk benne, hogy minden jóra fordul idővel. A falat simítom, aminek a tetejét már nem is lehet szabad szemmel látni. Néhol, egy-egy vigyázóbb ország lakosai szépen ki is festették, de ez nem segít, nem szépít a dolgokon: bezárjuk magunkat. Ebédhez készülődünk. Hatalmas sor áll minden ételosztónál, de megnyugtató a tudat, hogy körülbelül a fele embernek jut valami falat. Por van, köhögök egyet, méregetnek az emberek, nem szeretnék, hogy betegség üsse fel a fejét. Megkapom az adagomat, leülök, nekitámaszkodok a falnak és nekilátok kanalazni. Egész jóízű, és már az sem nagyon keseríti meg, hogy nap, mint nap látok embereket éhezni. Hozzá lehet szokni, nehéz, de inkább ez, mint az éhínség. Amikor őseink elkezdték építeni ezt a falat, nem hinném, hogy gondolták volna, milyen ügyesen folytatjuk munkájukat. Sokan Isten útmutatásának gondolják, de a legtöbben mégiscsak a saját akaratunkból vagyunk itt.
Megjön a hír, hogy alig pár óra van a fal elkészültéig. Mindenki örül. Ünnepségek kezdődnek, spontán mosolyog mindenki, boldogság van a levegőben. Odamegyek egy kis lyukhoz a falon. Éppen csak ki tudok nézni rajta. Lila színt látok. Ahogy hunyorítok, kirajzolódik egy virág. Biztosan tavasz van, akkor ilyen szépek. Le szeretném tépni, érezni az illatát, újra és újra. Oda sodródtunk, hogy a tolongó tömeg mind meg tudná ezt tenni? Az én kis letépett virágszálamat újra le tudná szakítani? Létezik itt még olyan ellentmondás, amit nem tudunk legyőzni? Érdemes azt mondani, hogy léteznek fizikai törvények, ha pár nappal később áthágjuk Őket, hogy újabb sor téglát rakhassunk a fal tetejére? Fájó szívvel gondolok az én kis virágomra, amit mindenki letéphet kedvére, megszagolhatja, eldobhatja, majd jön a következő.
A nap már rég nem süt ide be, olyan magasan vannak a téglák, hogy jó ideje sötétségben élünk. Akik voltak fent, mondták, hogy ott jó, és igenis szüksége van az embernek a világosságra, de a gépek építői, a foglalkoztatott munkástömeget nem hatotta meg, és sötétségbe burkolózott világ-nép. Hátamat a falnak vetem és körbe nézek. A falon festmények. A napot ábrázolják, virágos réteket, erdőket, azokat, amit eltakarunk magunk elől. A művészet megpróbálja az emberekben felébreszteni a szépet, a vágyat, hogy újra ott lehessünk, ott kint. Versek, idézetek tömkelege, de a legtöbbjük már itt bent született. Hegel szerint a történelmi haladás a szabadság folyamatos kibontakozása, Spenleg pedig azt mondta, hogy a kultúra törvényszerűen hanyatlik; végkifejlet lehet a Jose Ortega által is elvetett tömegkultúra? Ahol mindenki szabad, és mindenkinek saját ún. kultúrája van? Tömeg az van, és a kultúra a mai bezártságot tekintve talán csak a „falfirkákból” áll. Minden korban voltak, akik megkísérelték lebontani a sorokat, és volt, hogy sikerült is, de az útókor kezeskedett a téglák visszahelyezéséről, ugyanakkor becsületből még ráírták a hős nevét, és egy idézetet mellé.
S talán erre teremtettünk? A nagy fal építésére, ami bezár mindent, és mindenkit? Ki gondolná, hogy ebben a sötétségben még minden újszülött alapvetően jó? Meglehet, hogy egyszer majd feljut oda, ki a napfénybe és kikiáltja, márpedig ezt a falat le kell rombolni! A következőkben börtönben ülne, mert az is van ám már itt bent. Szép fényes, csak kevesen férnek el benne, de az erős szankciók miatt - értsd: ott nem kapnak étel, és vizet - hamar kiürülnek. A legtöbben sajnos, ha megszületnek, beállnak a sorba és gépeket terveznek, téglát égetnek, formákat raknak, darukat kezelnek, vagy csak vigyáznak, hogy senki ne érje el a világosságot. Aki a mai világban nő fel, hatalmas erőfeszítéseket kell eszközölnie, hogy jóra nevelje magát, hogy a világból ne azt lássa, milyen remek nekünk itt bezárva.
Mindenek előtt én is arra vágyom, hogy kimehessek innen pár percre, vagy pillanatokra, de legalább, hogy láthassam azt a fényt, amiben elkezdtek dolgozni a régi idők emberei. Olykor elindulok, de még fiatal vagyok, legtöbbjük szerint nekem még nem szabad felmenni, tanulnom kell, létezni itt lent, hogy átfagyott szívvel törjek majd fel öregkoromban, amikor jobban fogom értékelni a napvilágot. De akkor már tehetetlen leszek, akkor szavam már alig fog érni, de a legfőbb, akkor már késő lesz. Most kellene feljutnom, de úgy látom, már most tehetetlen vagyok.
Hullnak a szalagok, fentről lefelé, omlanak lábunkhoz a konfettik. Mindenki ujjongva ünnepel. Pezsgők pukkannak, lámpák villognak, én pedig lerogyok. Fejemet a falnak támasztom. Hangosbemondó üdvözli a tömeget, mindenhonnan különböző nyelveken visszhangoznak az üdvözítő szavak. De mi ez? Csendre intenek a parancsok. Felállok, érdeklődve megyek közelebb a többiekhez. Mit hallok?
- A fal sikeresen elkészült, de sajnos ajtó nincsen az építményen. - Erről már tárgyaltak régebben. Nem akartak pánikot kelteni, ezért nem mondták. A döntés értelmében a falat tovább építik felfelé, amíg strukturálisan megfelelő helyet találnak a kijáratnak.
Döbbent csend. Szóval mindenről tudtak, de az érdekeik arra szóltak, hogy építsék tovább. A tömeg hallgat. Innen-onnan kiáltozás. A napfényt rég nem látott emberiség elhiszi:
- Nekik idebent továbbra is jobb!
Az üdvrivalgás újra elindul. Én leforrázva állok. Körülöttem mindenki boldog. Konfettitől mintásan odaballagok a falhoz. Megérintem az egyik követ az alsó sorban. Mintha minta lenne rajta. Ahogy ujjaimat körbefuttatom rajtuk, kiveszek egy szót: magántulajdon. A következőn: Jog. Újabb és újabb téglákat fedezek fel, amelyekre véstek. Szavakat, amelyek körbevesznek minket, már az égig érnek, és nem adnak kiutat. Állítólag ez a mi érdekünk. Ez jelenti embernek lenni? Ez a civilizáció?
Bezártuk magunkat…
Cseh Péter 2010-06-02
