Falak

Enyhe az idő, alig jár a szél, pont kellemes talán már - már kései tavaszos az idő. A jég is kezd felolvadni a Rábán, egy nagyobb rész szakad le és elkezdi sodorni a víz. Párok járnak most a Radón, csak én vagyok most egyedül itt. Régi szép emlékeket idézek, néha elkönnyezem magam, de igyekszem a kellemes dolgokat előrébb venni. Lelkem sebei még nyitva vannak, igyekszem összevarrni őket, de tudom jól, néhányuk örökké tárva marad a világnak. Leülök egy padra, tócsa fölé hajolok, fürkészem a sáros vízben arcomat. A szem a lélek tükre, s a kékségen hegek varrnak barna foltot átfedve keresztbe kasul, és éktelenkednek mellettük a vért könnyező tiszta elvarratlan szálak.
Azon kapom magam, hogy már lassan a nap is lemegy, és a hatalmas fák árnyékai egyre jobban átnyúlnak a túlpartra, adva teret egy kis borzongásnak ott is, ahol eddig sütkérezhettek a kacsák. Statikus a világ, rideg és mozdulatlan. A párok cserélődnek, mosolyogva figyelem, hogyan gyűjtik itt mellettem a kedves emlékeket. Apró melegség tölti el a lelkemet, megpróbálok azokból a szép elemekből egy új várat építeni most, ha csak egy pillanatra is sikerül. Órámra nézek, ideje indulnom.
Felkászálódok. Andalgok, egyedül. A hídra érve lenézve keresem a helyemet. Jégre nem szabad esni, az túl fakó, a víz meg, ahogy nézem elég sekély, még talán túl is élném. A sziklák megint csak otrombák, csak feldúlnak, kifordítanak. Mélyet szippantok a hirtelen friss tavaszi levegőből. Ballagok tovább az utamon, azon gondolkozva, vajon mikor jön el az én időm. Terveimet tovább fonogatva belevetem magam a tömegbe. Sötét pillantásom odavész, a tettlegesség heve elmúlni látszik. Lassítok, megfordulok, visszanézve látom, amint egy srác a híd korlátjára ül fel, és rágyújt egy cigire. Vajon rám vár, hogy lelkemet is lelökjem vele együtt? És lélegezne még? Örülne? Utolsó lenne az a szál? Helyzetkomikum. Hahotáznék, ha nem zavarna túlságosan a tudat, lelkem melyik fele örülne jobban ezen a keserű memoriteren.
Ami elmúlt az már nem az enyém, nem foghatom meg, előidézhetem, de az édeskevés. Mint a sült gesztenye illata, milyen is lehet azt érezni nyáron? Meglepő, az biztos. Ahol virágot árultak a tavasszal, most mogyorót pirítanak, de erre sem időm már sem pedig pénzem. Pedig valamikor még úgy volt, egyszer megkóstolom. De lám azok az idők is elmúltak már – keserű vigyor terül el arcomon, pont ilyenkor tör elő belőlem a költő, szinte mindig csak ilyenkor. Lelki fintor az életnek. Megkaptad barátom, tudnál Te, de csak ha sajnálod, és egyedül, magadat. Merre mehet a galamb, és vajon miért száll le az út közepére, mikor a vak is látja – most leírva szembesülök vele, milyen otromba mondásai vannak a szép magyarnak -, hogy zöld a lámpa. Elüthetik szegényt, de mindenki csak álldogál. Én is, hisz, hogy tehetném szegénnyel, elhessegetem, de aztán ki tudja, lehet, meg akar halni. Keservesen szenvedek a gondolattól, hogy mennyire örülnék, ha látnám elroppanni egy kamion kerekei alatt.
Gonosz én, csúnya én, megpróbáljuk a kellemes emlékeket kötni a halott galambhoz. És lám még ehhez is találok nevetni valót. De újfent magamban tartom, egy halk kuncogást sem adok a zsarnok világnak magamból. Az ódon épületek falai talán, ha mesélni tudnának, szürke valójukból kilépve egy egész kis terjedelmes történetet ereszthetnének arról, egykoron miképpen is kacarásztam mellettük, ujjamat mókázva a falaikon végigpergetve, mint kis bolond emberke. Elmúlt, megfogni már badarság lenne, értelme sincsen ezen siránkozni, inkább gorombán az autók elé lépek. Zöld lett, mehettem, szemben velem a rengeteg idegen, akik vajon mit tudhatnak arról, amit a zebrák nyerítenek lábunk alatt? Mikor fehér sávokon ugrálgattam, vidáman, gondtalan. Jelképesen szétnyitom tenyerem, visszaadom a fekete fehérnek a szépet, amit Ők adtak nekem egyszerű valójukkal.
Beállok a tömegbe, furcsa, ilyenkor ennyi ember jár be a városba. Gonosz pillanatok futnak át az agyamon, látni vélem, amint valakit a busz alá belökök, egyszerű spontán módon. A fejemben üvöltve dörömböl vérző szemem sarja, de tudom, a fájdalmat, ha másnak át is adom, nekem attól cseppet sem lesz jobb. A sarkon befordul a busz… Nem tudom, mit tévő legyek, belső gyötrelmem vadul zakatol, egy lépés kellene már, s a körülölelő lüktető város magába szippantaná a rám nehezedő világom.
A szürke falak, a fába vésett monogramok, vajon elmesélnék, hogy merre mentem én aznap? A tetők, Ők pláne mindent látnak, mégsem tiszteli meg Őket senki tekintetükkel, Ők vajon suttognák a bánatot körbe, városszerte?

Forgatag

Mindenhol égnek a fények, mindenki mosolyog, az emberek sorba állnak a forralt borért, és mindenhol ott van a forgatag. Magába ölel, felszív… Tucat leszel, elveszel… Az ember gyorsabban menne, nem engedik, mert ők most andalognak, de kérem, mindenki?! Egy embernyi hely sincsen, mert odaállnak, nézelődnek, hol mennyibe kerül a bor, pálinka. Nagyobb csoportok az este végén már kellően részegen állnak a sétáló utca közepén, nem érdekelve őket senki. Az arcomba kapok egy füst adagot, köhögök, de senkit sem érdekel, tömeg vagyok, nyeljem. Nem akarok ott lenni, azt akarom, hogy mindenki otthon lebzseljen, mint szokott. Aki rám fújta a füstöt nem tudott még fel vagy lenézni sem, annyi hely sem akadt. Végre kiszakadok, magam mögött hagyva az egész forgatagot, de hamarosan visszafelé is meg kellett találjam az utam… 3 óra telt el, és itt semmi sem változott, minden szép, mindenhol világítanak a csillagok, mindenki boldog, mindenki andalog átkarolva a másikat. Én magamat megpróbáltam összehúzni, de így is csak oldalazva fértem el. Nem tudom, mi lehet olyan érdekes, de mindenki lépten nyomon megállt, hogy megnézze; nem nézve engem, aki elment volna mellettük. Befordulnak, elfoglalva 2 méternyi helyet… Néha én is ott járok, és elgondolkodom, engem is úgy fellöknének??? Biztosan, de ezentúl megpróbálok ügyelni arra, hogy elférjenek mellettem…

Börtön

El lehet szabadulni abból a börtönből amit magadnak építettél? Saját béklyód alól kibújni lehetséges? Kezeim meg vannak kötve és várom, hogy ellepjenek a csótányok. Járkálok körbe, folyosókon, és nem lelem a kiutat. Keresnek, futnak utánam, a sötétben alig látok, tapogatózok, néhol feltűnik egy kis fény, elindulok felé, de kiderül, hogy egy újabb, kóborló lélek... Biccentünk, és vonszoljuk magunkat tovább. Saját labirintusomban, rácsok között élem életem, dörömbölök a falakon, hátha valaki...
Közelről hallom a kaparászást, hát rám találtak, futni már nincsen remény. De mégis, de mégsem, de mégis, de mégsem...
Húzom a testem egyenesen bele a sötétbe, eltűnök, keresem a kiutam, örökre...

barlangrajz

Egész nap este van,
Ki ki nyugalomban,
Csak én ülök bús magányomban.
Egyedül a Tisza parton,
Eső csepereg vállamon...
Szürke ködfoltok,
Szürke ködfoltok mindenhol.
S nem veszi észre magát a fuldokló...

S talán, de lehet, hogy nembiztos

S mellé lép,
kinek se szeri se lába, a földnek.
Felette járnak,
mégis mindenkit lenéz a porba.
Fellökik,
De már nem áll odébb arra.
Felnéz,
Lenéz,
Édes kis bolondság ez is.

Csodálatos bolondság

Fúj a szél, kabátot tép az emberről, esernyőket fordít ki. Ilyenkor mindenki siet, csak én ülök egyedül nyugodtan a padon, a téren. A szél kéri táncra az apró hópihéket a súlyos vízcseppek közül. Lassan már ideje is lesz, hogy csak ők táncoljanak, majd bakancsok alá kerüljenek a macskakőről. Az Ő siralmukat nem hallja senki, még én sem, pedig koncentrálok bájos magányomban egyedül a padon, a téren. Nevetnek valahol, kacagnak, de bizonyára csak a korai túlfűszeres forralt bor segít nekik, hogy ebben az időben nevessenek. Elém érnek, de látom, Ők is sietnek, így hát belevesznek a szürke, kabátba kapaszkodó tömegbe. Egy pillanatra elcsendesül minden, a szél sem fúj, mintha az esőcseppek megállnának, elritkulnak… Egyre nagyobb hópelyhek hullnak alá, s a macskaköves tér, s mellettem az üres pad is fehéredni kezd, körbenézek, de ahogy fordítom vissza fejem, már az arcomba vág a fagyos szél. A szél-pihe keringő egyre vadabb lesz, apró forgószelek vágnak keresztbe a téren, az emberek inkább már nem is jönnek erre. Egy fiatal pár, fejük felett esernyő, próbálják élvezni az első, igazán fehér hóesést, de a szél, amint a térre érnek kikapja összefont kezükből az esernyőt. A fiú fut utána, elkapja, egy fedettebb helyet keresnek. A fehér pamacsok fel s alá cikáznak a levegőben, egy kisfiú kergeti keresztbe kasul őket. Egy idős bácsi mellé lép, letérdel mellé, kalapját leveszi, felnéz az égre – kitátja a száját. A kisfiú utánozza. Egymásra néznek, s a jó hóból mosolyogva hatalmasat nyammognak. Amint a szél feltámad, a kalap felkerül, a csuklya összehúz, a forró csoki a közeli kávézóban már várja Őket is. Most már nem jár erre végképp senki, egyedül ülök a fehéredő padon, a messziről már teljesen fehér téren.

Reset az emberen

Érdekes cím mi? Szerintem is… Nah de hát hogyan is van ez? Emberen reset gomb? … Talán, persze csak átvitt értelemben… De lehetne, mármint van… Rajtam legalábbis.
Fáj, fáj az igazság, és tudom, hogy rosszat tettem. Fejem a falba verem sem lesz jobb, tehát nem is teszem. Logikus ember vagyok, most mégis elragadtak az indulatok. Minden történt, amit nem akartam, vagy nem teljes szívből. Fejemet fogva üldögélve a sötétben. Fáj… Nem jó ez, így ahogy van, és minél jobban gondolkodom rajta, annál rosszabb lesz. Mosolyra húzom a számat, hülye vagyok - mondom magamnak. A holdfény beszűrődő halvány sugarai pont annyira világítják meg a szobát, hogy az árnyékok elmosódjanak. Lehunyom a szemem, és hátradőlök az ágyra. Áhh, ott volt a pont, amikor megállhattam volna, ahol az egészet abba Kellett volna hagynom. Most már mindegy, késő és ez ellen nem tudok tenni. Újra kinyitva a szemem látok, megszoktam már a sötétet. A fejemben zene szól, lassan, ütemesen mozgatom a belső hangok basszusára a fejem. Orromon beszívott levegőt számon fújom ki… és újra felülök…
Nem tehetek mást, késért nyúlok. Magammal küzdve vágok a bőrömre apró nyílást. Éppen hogy csak egy ujjam beférjen, pont a szívemhez. Nem fáj; a heget újra felvágva már alig vérzik. Mostanában többször kellett ehhez a módszerhez folyamodnom, mint szerettem volna, de ha muszáj, akkor, muszáj. Katt…
Elhalkulnak a fények, minden kimúlik. Vért köhögök fel, alvadt vért, kifolyik a szám szélén, apró fénysugár esik rá, de egyáltalán nem csillog. Sár ez, nem is vér, az ember sara, amit fel szeretne öklendezni, mikor megüli a gyomrát a panasz. Szemem kinyitom, de még üres. Tekintetemmel keresem a jót és a világosságot, de a sötétben nem lelem utam fényét. Didergek. Lassan múlik a baj, és kezem megrándul, kihúzom a sebből, apró tapaszt nyomok rá.
Szívem újra lüktetni kezd…

Eppur si muove


Eppur si muove

Akik nyáron is fáznak...

Hajnali fél 3 van, melegítőalsóban és vastag pultsiban ülök a konyhában. Melegem van. Az izzadság apró gyöngyökben szép alantasan ugrik rólam fejest a padlóra. Két napig feküdtem körülbelül 39 feletti vagy közel alatti lázban. Semmi erőm, igazából aludni is azért nem tudok, mert a naphossz fekvés elnyüvi a testem - legalábbis remélem. Meg persze az unalom. Amint nem tudok pillanatig rendesen aludni, ami körülbelül minden egyes szemhunyás, jönnek a képek, és az ébrenlét. Nyálam annyira kötött, hogy egyszerűbb és ésszerűbb kiköpnöm, mintsem lenyelni, de így sajnos felhozom a savamat. Nem elég, hogy alig tudok nyelni, még az összerágott sav gyógyszert tuszkoljam le valahogy, nah de mindegy, lemegy, muszáj neki. Az álom egyetlen szikrája sem fér teljesen kába fejembe, de ha jobban megpróbálok belegondolni... Semmilyen gondolat nem tud megmaradni ott. Nincsen táptalaja, üres vagyok. Jönnek a foszlányok arról, amikor ilyenkor vígan húztam a lóbőrt,
majd reggel 10 órakor ébredtem csak meg - milyen jó is volt. Mot hajnali fél 6 kor kelek, azért, hogy körbetekerjenek hideg vizes lepedővel. Juhú. És sajnálatodra Tisztelt Olvasó, nincsen jobb dolgom, mint folytatni a
szócséplést. S vajon mi hiányzik a blogomról? Mi az az apró szikra ami olvasatabbá tenné - félre ne érts, mert aki ezt olvassa, hyperjófej.D Csak arra próbálok rájönni, hogy az agyon kommentelt, napi 500as látogatottságú blogok hogyan csinálják. Próbálok olyan témákat felhozni, amik rendbontóak, amikbe bele lehet kötni, ugyanakkor pár vers is van a szépérzék megtartásáért. Nem akarok elmenni egyik irányba sem, vagy így vegyítve mégsem olyan jó?... Nah ideje bevenni még egy savtablettát, még szerentse, hogy napi 16ot lehet bevenni, és ha jobban elemezzük, én kettőt igazából tegnap vettem be...Hehe... Sajnos a gyógyszereknél az egy nap az az elsőtől számított 24 óra. Mókás lenne az antibiotikumomat bevenném éjjel 11kor, meg hajnali 1 kor, mondván, hogy egyet este egyet reggel. Lenne ám káomkodás
azt hiszem. - az r hiánya puszta cenzúra, nem leütése hiba.D - Nah de elköszönök azt hiszem, mert ebbe is bele lehet veszni. Legalább egy nyugis negyed óra eltelt, és pozitív, hogy nem céltalanul. Remélem szép álma van mindenkinek.

Písz

Óda a vizipipához

Halk reggie szól,
Sercegés valahol,
Valahol szén izzik,
Valakinek most jó!

Hát ki voltál Te álom?
Afrikai vagy Angol?
Velünk vagy ellenünk,
Ezzel már senki sem számol!

Alufólia zizzen,
Ráteszik a csészére.
Lyukat üt halkan a tű,
Majd a mókázás elül.

Mindenki figyeli,
A szén újra és úja felizzik.
Szívjátok csak, mondá az Úr!
Látom ez jó,
Hát megáldom!

Lágy füst tör elő,
Szádból kilövellő.
Ízvilág tölti be az étert,
Mindeki mosolyogva figyel.

Megy körbe a cső,
Szippantva mélyeket a tüdő.
Lazulás felsőfokon!
A társaság most már komor!

Hát ennyi?
Elszívtuk összeset?

Ó dehogy ennyi!
Összeset elszívni nem lehet!
Újra kell csak tömni,
S a móka újra mehet!

A reggie szól, szól tovább,
A sercegés újra erre száll.
Valahol újabb szén izzik,
Valakinek megint jó!

Balatoni gyár

Amint közeledünk a Balatonhoz egyre jobban kezd zavarni valami, és aztán szép lassan már minden; minden felirat, és kiírás. Végestelen végig az összes szó német, illetve mostanság már talán osztrák is. Mókás volt, mikor egyik képzésen a Napsugár étteremben volt az étkezés, és majdnem egy órai keresgélés után kiderült, hogy ott van előttünk: Sonnenschein, hirdeti egy nagy tábla. Ehhez csak gratulálni tudok... Amint beléptünk az étterembe, egy kedves mosolygós fiú üdvözöl minket: Guten tag!!
Mereven nézek, pillanatokra vagyok attól, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, mert mégis, a magyar tenger mellett, milyen dolog németül köszönteni valakit?! Én nem tudok németül; oroszul, angolul jól tudok, és mégis nevetséges, hogy nem igazodok ki semmin arrafelé. Értem én, hogy ők hozzák be a legtöbb hasznot, hogy mi magyarok nem vagyunk olyan gazdagok, de mégis, nekem ez elvi dolog, és van egy határ, ami már régen nem a normális helyen húzódik. Bosszantó ez az egész Balatonos dolog, hiszen lassan olcsóbb lesz a horvát tengerparthoz mennyi nyaralni, és az tengerpart... Ameddig a külföldiek bírják az itteni 500, 600 ft- os lángost, addig az árak emelkedni fognak, a magyarok meg fogyni. Nevetséges, hogy mennyire átalakult az ottani élet, igazodva az egyre több pénzt behozó külföldiek javára. Egy étteremben beszéljen a pincér 3 nyelven, hogy mindent megértsen, tudjon kommunikálni, de örülök, ha már magyarul tudnak, és megértik: Rántott húst akarok rizzsel!! Dühítő, hogy a sok demagóg magyar úgy utálja a külföldieket, szomszédokat, mert nem hajlandóak a magyar nyelvet használni, és mégis itthon is ugyanez folyik. Elvek, és pofonok...

"Utikalauz bulizó stopposoknak"

Olyan jó néha kiengedni. Most érzem a rosszalló tekinteteket, és nem nagyon érdekel semmi. Jó hangosnak lenni a buszon, fel - felnevetni, és most nem adom át a helyemet senkinek, csak én vagyok, a haverok, és az a rengeteg pia a csomagtartóban. Bűntudat, emberség off - peace, flash on. Nem vágyom másra, csak, hogy félig ittasan elterüljek a vízfelületen. Valahogy most nem zavarnak a bántó szavak, a sérelmek. Ülünk a buszon, lassan már 3 órája,az sem zavar különösebben, hogy egy kislány ugrál és ugat mögöttünk; lenni a nyárnak, nyárban élni, és most ez jó. The moment here and now!!

A halálmadár csap le álmomra,
S viszi csendben el odvába.
Széttépi, marcangolja,
Szavaimat darabokra hullatva
Vijjog a fekete felhőben,
Fényes szeme csillog – telihold…
Egyedül ülve,
Világ szélén átlendülve,
Zuhanva mélybe, üregbe,
Ahova ember még soha sem tekintett…
De nem is kell,
Mert mit ott látna, világnak fájdalma…
Halál kínkeserves kórházi ágya,
Kapaszkodik a porhanyós húsba,
S engedi be lelkét az odúba….
Ott, ott fekszem én lent, gerincemet kezemben,
Markolva meg, mint egyetlen felesleges emberi testet…

Búcsúszalagok édesapám keresztfájáról

A temetőben mindig lehajtott fejjel járok, csak néha nézek fel, kutatom melyik síremlék lenne jó, melyik illene apuhoz. A sírnál is csendben vagyunk, tőmondatokkal kommunikálunk - ha muszáj. Tegnap szedtük le a csokrokat, koszorúkat. Rengeteg van belőlük, még hagytunk ott, de így is már vagy százat elhordtunk. Nehéz elfogadni, hogy ott fekszik lent, akit még két hete ölelgettem, és akivel akkor, még beszélgettem vidáman. Három nap alatt hagyott el minket, nagyon gyorsan, de legalább elköszönhettünk Tőle, ha Ő nem is tudott tőlünk, csak a maga módján - szorította a kezünket, ha kértük és erőtlenül mosolygott egy-egy viccünkön. Nagyon fáj, ha eszembe jut, hogy nincsen többé, és bármihez nyúlok, bármit csinálok, azért teszem, hogy büszke legyen rám. Mondta sokszor, mennyire szeret minket, és hogy mennyire örül, hogy ilyen gyerekei vannak, de én csak egyszer mondtam Neki, mennyire örülök, hogy Ő az én apukám. Sokszor ha eszembe jut, ha eljut a tudatomig, hogy nincsen többé, csak a szívemben, akkor sírni kezdek, de tudom, hogy ezzel nem segítek semmin, de egyszerűen muszáj. A legfájdalmasabb a jövőre gondolni, arra amit Ő már nem láthat: unokái, diplomaosztó, és egyáltalán, az, hogy a gyerekei teljesen önállóvá válnak, majd hazajárnak hétvégente a gyerekeikkel, akiket barkácsolni tanít. Sokszor meredek magam elé, és várom a pillanatot, hogy betoppan rám néz, mosolyog, megborzolja a hajamat, leül és megbeszéljük, mi ez a nagy felfordulás. Minden megváltozott, az élet olyan képlékennyé válik az ember szemében, egyszeri, és halálosan gyors...

"érettségi"

Kedves jövőre érettségiző diáktársak. Had ajánljak valamit...Az igazi nagy pontszámok eléréséhez egy kis segítséget. Egy nagyon egyszerű dologgal kezdjük, ne vágyj úgymond nagyra, elégedj meg, ha két tantárgyból mondjuk 100% közelit érsz el. Kezdjük azzal, hogy leraksz egy nyelvvizsgát, egy kurzust megér és ott nagy valószínűséggel beléd verik. Ez alapból 35 plusz pont, és ez csak egy középszintű. A következő lépés, hogy az utolsó egy évben hanyagold el magad. Nah de ne úgy igazán. Nézd ki milyen szakra akarsz menni, pl ELTE: Társadalmi tanulmányok - már csak azért is, mert ez közel áll hozzám, és jó magas a ponthatára is. Itt ugye megnézzük, mit számítanak pontnak: érettségi tantárgyak meg még pl a társadalom ismeretet, mint választottat. körülbelül 400 pont körül van a határ, nagyon soknak tűnik igaz? Nah de mármost, van nekünk egy társadalom ismeretünk, amit ha nem tanítanak is relatív könnyű tantárgy, így vegyük, hogy 95% - os ra sierkül is letenni. Másik választottunk a nyelv (vagy történelem, mind a kettőt tanítják az iskolában, elvileg rendesen), amiből ugye van már egy középszintűd, úgyhogy az érettségi igazából nem okozhat gondot, de azért járj el külön tanárhoz, áldozd rá az időd, hiszen a többi tantárgyból úgysem kell tanulnod rendesen. Így sikeresen leteszed ezt is 95%osra. Megjegyezném, hogy ezek mellett semmi másra nem kell időt és energiát pazarolni, Csak a választott tantárgyat figyelik. !Ne ess abba a hibába, hogy mindent egységesen 4es fölé akarsz megcsinálni!! Hiszen, ha ezek sikerülnek akkor a pontjaid duplázódnak, nem érdekel senkit, ha másból éppenhogycsak megkaptad a kettest, a lényeg a legmagasabb pontszám: ami (95+95)*2+35=415. Ugye nem is olyan nehéz? És ott van a magas pontszám. Nem baj, ha melletted valaki szín kitűnő, ha mindegyik csak 80%. Őt nem veszik fel, Te pedig mehetsz a bukdácsoló ketteseiddel és meghúzott két tantárgyaddal Magyarország Legnevesebb Egyetemére egy elismert szakra. Lehet, hogy kidobnak, és akkor majd átfelvételizel arra, ahová a szín "gyenge" ötösök mennek, de ott volt előtted a lehetőség, hogy kipróbáld magad és nem erőltetted meg igazából az agyadat.

Písz

A szívást tanítani kell

A szívást tanítani kell. De miért is? Miért kell már általános és közép iskolában a gyereket arra atanítani, hogy az élet fáj. Nem tudatosan, nem leplezve, ösztönszerűen mondja sok tanár: tessék, mert nem tanultál eleget: egyes. Valahogy most jobban érint a téma, mint végzős diákot, akinek rengeteget rontott sajnos az efféle hozzáállás a jövőbeli esélyein. Különböző okokból kifoylólag új irodalom tanárt kaptunk - a régit nem szabad hibáztatni, teljesen megérthető indokkal ment táppénzre, szóval nevezzünk inkább a sors iróniájának - , aki a 18 éves fejünkhöz, úgy állt hozzá, hogy Ő márpedig megtanítja nekünk az anyagot, de a stílusa és a módszerei teljesen mások voltak, mint előző hőn szeretett tanárunknak. Igazából nevetséges volt nagyon sok szituáció, nem is ragoznám. A sajnálatos, hogy Ő az alapján zárta le a 4. évvégünket, amit Ő tanított, szóval a 2 hónapos teljesítményünket. Az eddigi 4-es 5-ös nyelvtanom így lett hármas. Hát mondom gerekek! Az osztályból nem igazán mennek továbbtanulni, de én mindenképp, és humán szakra, képzelhetitek, hogy megütötte a szívemet a mosolyogva kimondott döntés: sajnos ez csak hármas. Nah bumm. Másik ilyen kedvesség történelemből ért, de ez már az érettségin. Történelemből az oktatásunk kívánnivalót hagyott maga után, de a fentebb említett szak miatt én mint a "güzü" autodidakta módon megtanultam 4 év anyagát egy hónap alatt. 72-75 pontot mondott a töri tanárunk, ami mindenképpen 5-ös. Örültem, mit örültem, repdestem az örömtől. Aztán másnap amikor összefutottam vele, közölte, 70,5 négyes. Nah, de kérem, hiszen nekem az a másfél pont még sokba fájhat! Ugye történelem - magyar szakos az érettségi elnökünk, ezért a tanárom megmondta, hogy örüljek, hogy ennyi. Minek kellett akkor hitegetni??
A hallomásokból, miszerint a magyar írásbelim is gyatra lett, amit egyszerűen nem értek, hogyan, gondolkoztam el a dolgokon. Hiszen a magyar rendkívül fiktív. Én azt akartam írni, hogy, de Ő nem azt olvasta ki belőle hogy. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha valamiféleképpen meg kellene védeni az irodalom érettségit, az írásbeli részét. Ugyanis itt a tanár dönt, hiszen senki nem úgy írja az érvelést, hogy : én amellett állok ki, hogy, és ezzel és ezzel most példát fogok állítani az érvelésem mellé. Áhh, rendkívül dühös vagyok... Hova fajulunk? Később, életünk során, amikor nem vesznek fel egy munkahelyre és meg sem indokolják, vagy amikor kirúgnak, mert kell egy ismerősnek a hely, akkor szívás lesz. De miért kell már most kezdeni?

H1N1

Mi az, amitől a legjobban félünk? Talán attól, hogy gyorsabban halunk meg, mint hogy megtennénk életünkben mindent, amit akarunk. Vagy esetleg attól, hogy valaki a közelünkben olyan lassan hal meg, hogy nekünk van időnk végignézni. A mostani helyzetben rendkívül sok veszélyforrás vesz minket körül, de mégis, egynéhánynak akkora port kavarunk… Amekkorát talán nem kellene.
Vegyük a H1N1-et. Ahogy utána olvas kicsit az ember, eddig olyan arányban halálos, mint a tüdőgyulladás, vagy a sima influenza. 10 ezer emberből, aki megfertőződött 100 halt meg, többségük Mexikóban. Ha valaki odafigyel, és orvosi kezelést is kap, nem valószínű, hogy belehal. Jelen állapotában az országnak, ha körülnézek, nem sok olyan kis falu van, ahol nincsen folyamatos orvosi ügyelet, tehát sokrétű elcsúszás és elhanyagolás szükséges a végezetességhez. Egyes óvatlanok már pestistől félnek, vagyis olyan szintű járványról, hiszen most már majdnem az összes országban jelen van a betegség. Ugyan csendben megjegyezném: Az H1N1 törzsek 2006-ban az összes influenzás megbetegedés mintegy felét okozták. Így nem kell attól félnünk, ami a XIV. században történt, amikor az európai lakosság egyharmada-fele pusztult el a pestistől. Ugyanakkor nem én illetékem, hogy eldöntsem, de megkérdezném: ebben a túlnépesedett világban, mekkora kárt tehet egy ilyen szintű járvány? És biztosan rossz lenne, ha felére csökkenne a populáció?

Gáz van...

Vagyis nincsen... Nem, nem aktuális híreket akarok közölni, de mindenképpen meg kell említenem egy friss, ropogós hírt: január 10-én elmarad a szombati tanítás gázhiány miatt. Örülni lehet, de nyugalom, ledolgozzuk.
Először is tisztázni szeretném a helyzetet: Ukrajna nem fizette az Oroszországtól kapott gázt. Eddig, mivel Ők az elosztó szerepében vannak, fél áron kapták, de ezt sem tudták finanszírozni, így a nagyhatalmi ország elzárta feléjük a gázcsapot. Erre az Ukrán "barátaink" azzal feleltek, hogy elzárták az Európa felé jövő utat. Így senki sem járt jól.
Sok ország abszolút nem rendelkezett tartalékokkal, így konvektor, és minden ami fűtésre alkalmas beszerzés után izzítva lett. De! Az erőműveknek van egy bizonyos kapacitásuk, így már áram sem jut mindenhova, mindenkinek. Ördögi kör... A saját készletünk is fogyóban, az alternatív megoldások készenlétben. Senki sem reméli, hogy használni kell, de mi van, ha mégis? Ha a tárgyalások elhúzódnak? A csapatok szerintem az ukrán és orosz határon is ülnek, várnak. Ez senkinek sem jó?!
De mégis... Oroszország. Az vesse rá az első követ, szidja az un kommunistákat, aki élt ott kint, látta, hogy hogyan áll a helyzet... Akkor én tökéletes lennék, de egyáltalán nem akarok köveket dobálni, azt meghagyom a tüntetőknek -róluk -vagy ezekről?- nem írnék külön véleményt-. Értékeljünk picit... Elindul egy hatalmas vita Oroszország és Európa felett, és pont az ukránok bizonyították be, hogy semmi értelme vitatkozni. Oroszország elzárta a gázt, meghalt legalább 5 ország. Egy gombnyomás... Bizonyítva van, hogy semmi értelme az ellenállásnak.
Egy esetleges 3. vh alatt mégis hova kellene állnunk?? Bár, mi, a történelmet nézve biztos kiállnánk a rosszabbik fél mellett... Ennél sokkal jobb helyzetből is robbantak már ki háborúk, földfoglalások, most, hogy alig kecmergünk ki a gazdasági válságból, magunkra húzunk még mást is. Briliáns. Elképzelem, ahogy ülök a hideg szobábasn, nappal tudok olvasgatni, éjjel pedig igyekszem aludni a 6 takaró alatt. Ijesztő közelségben van...
És mindez abból indult ki, hogy egy arrogáns kis ország még azt sem hajlandó elismerni, hogy tartozik...
Ez az Ember. Ide jutottunk. Óvodába járunk, szocializálódunk, tanulunk 23 éves korig, közben érettek eszünk, lediplomázunk, belekerülünk a mókuskerékbe a pénzért. Majd valami kisebb, nagyobb okból kifolyólag öljük egymást. Ezt mind elértük sok ezer év alatt... Ez az elviselhetetlen természet az, ami elindítja és végül be is fejezi ez ilyen ügyeket, amik sokszor sok millió ember életminőségébe, rosszabb esetben életébe kerülhet...

Písz

re

Rég nem írtam, mivel eléggé úgy látszott szinte felesleges... Volt pár folyamatos olvasóm, aminek nagyon örültem, de az, amit el akartam érni, nem sikerült. De most, úgy gondolom, csak nem adom fel és öntöm magamból a szavakat.D Megritkítom a bejegyzéseket, csak az igen idevágókat igyekszem beírni. Igazából egy nagyobb szabású írásos dolgon dolgozom, és ehhez próbálom a nem oda illő, aktuális dolgokat inkább ide kiírni magamból, hogy ne vigye el a fő szálat, de nem akarom naplószerűre átvinni, az nem igazán az én stílusom.

Azért jó olvasást!

Písz