Falak

Enyhe az idő, alig jár a szél, pont kellemes talán már - már kései tavaszos az idő. A jég is kezd felolvadni a Rábán, egy nagyobb rész szakad le és elkezdi sodorni a víz. Párok járnak most a Radón, csak én vagyok most egyedül itt. Régi szép emlékeket idézek, néha elkönnyezem magam, de igyekszem a kellemes dolgokat előrébb venni. Lelkem sebei még nyitva vannak, igyekszem összevarrni őket, de tudom jól, néhányuk örökké tárva marad a világnak. Leülök egy padra, tócsa fölé hajolok, fürkészem a sáros vízben arcomat. A szem a lélek tükre, s a kékségen hegek varrnak barna foltot átfedve keresztbe kasul, és éktelenkednek mellettük a vért könnyező tiszta elvarratlan szálak.
Azon kapom magam, hogy már lassan a nap is lemegy, és a hatalmas fák árnyékai egyre jobban átnyúlnak a túlpartra, adva teret egy kis borzongásnak ott is, ahol eddig sütkérezhettek a kacsák. Statikus a világ, rideg és mozdulatlan. A párok cserélődnek, mosolyogva figyelem, hogyan gyűjtik itt mellettem a kedves emlékeket. Apró melegség tölti el a lelkemet, megpróbálok azokból a szép elemekből egy új várat építeni most, ha csak egy pillanatra is sikerül. Órámra nézek, ideje indulnom.
Felkászálódok. Andalgok, egyedül. A hídra érve lenézve keresem a helyemet. Jégre nem szabad esni, az túl fakó, a víz meg, ahogy nézem elég sekély, még talán túl is élném. A sziklák megint csak otrombák, csak feldúlnak, kifordítanak. Mélyet szippantok a hirtelen friss tavaszi levegőből. Ballagok tovább az utamon, azon gondolkozva, vajon mikor jön el az én időm. Terveimet tovább fonogatva belevetem magam a tömegbe. Sötét pillantásom odavész, a tettlegesség heve elmúlni látszik. Lassítok, megfordulok, visszanézve látom, amint egy srác a híd korlátjára ül fel, és rágyújt egy cigire. Vajon rám vár, hogy lelkemet is lelökjem vele együtt? És lélegezne még? Örülne? Utolsó lenne az a szál? Helyzetkomikum. Hahotáznék, ha nem zavarna túlságosan a tudat, lelkem melyik fele örülne jobban ezen a keserű memoriteren.
Ami elmúlt az már nem az enyém, nem foghatom meg, előidézhetem, de az édeskevés. Mint a sült gesztenye illata, milyen is lehet azt érezni nyáron? Meglepő, az biztos. Ahol virágot árultak a tavasszal, most mogyorót pirítanak, de erre sem időm már sem pedig pénzem. Pedig valamikor még úgy volt, egyszer megkóstolom. De lám azok az idők is elmúltak már – keserű vigyor terül el arcomon, pont ilyenkor tör elő belőlem a költő, szinte mindig csak ilyenkor. Lelki fintor az életnek. Megkaptad barátom, tudnál Te, de csak ha sajnálod, és egyedül, magadat. Merre mehet a galamb, és vajon miért száll le az út közepére, mikor a vak is látja – most leírva szembesülök vele, milyen otromba mondásai vannak a szép magyarnak -, hogy zöld a lámpa. Elüthetik szegényt, de mindenki csak álldogál. Én is, hisz, hogy tehetném szegénnyel, elhessegetem, de aztán ki tudja, lehet, meg akar halni. Keservesen szenvedek a gondolattól, hogy mennyire örülnék, ha látnám elroppanni egy kamion kerekei alatt.
Gonosz én, csúnya én, megpróbáljuk a kellemes emlékeket kötni a halott galambhoz. És lám még ehhez is találok nevetni valót. De újfent magamban tartom, egy halk kuncogást sem adok a zsarnok világnak magamból. Az ódon épületek falai talán, ha mesélni tudnának, szürke valójukból kilépve egy egész kis terjedelmes történetet ereszthetnének arról, egykoron miképpen is kacarásztam mellettük, ujjamat mókázva a falaikon végigpergetve, mint kis bolond emberke. Elmúlt, megfogni már badarság lenne, értelme sincsen ezen siránkozni, inkább gorombán az autók elé lépek. Zöld lett, mehettem, szemben velem a rengeteg idegen, akik vajon mit tudhatnak arról, amit a zebrák nyerítenek lábunk alatt? Mikor fehér sávokon ugrálgattam, vidáman, gondtalan. Jelképesen szétnyitom tenyerem, visszaadom a fekete fehérnek a szépet, amit Ők adtak nekem egyszerű valójukkal.
Beállok a tömegbe, furcsa, ilyenkor ennyi ember jár be a városba. Gonosz pillanatok futnak át az agyamon, látni vélem, amint valakit a busz alá belökök, egyszerű spontán módon. A fejemben üvöltve dörömböl vérző szemem sarja, de tudom, a fájdalmat, ha másnak át is adom, nekem attól cseppet sem lesz jobb. A sarkon befordul a busz… Nem tudom, mit tévő legyek, belső gyötrelmem vadul zakatol, egy lépés kellene már, s a körülölelő lüktető város magába szippantaná a rám nehezedő világom.
A szürke falak, a fába vésett monogramok, vajon elmesélnék, hogy merre mentem én aznap? A tetők, Ők pláne mindent látnak, mégsem tiszteli meg Őket senki tekintetükkel, Ők vajon suttognák a bánatot körbe, városszerte?