Érintések iskolája

Csak most vettem észre átböngészve az eddigi írásaimat, hogy egy fontos dolog, ami minden embert érint nem kapott helyet még. Egy olyan egységes nyelv, ami kezd kikopni a mai felgyorsult és szélsőséges világban – mélységes elnézést a hihetetlen sablonhoz -. Rengeteg olyan ismerősöm van, aki nem tud mit kezdeni egy olyan helyzettel, ami adja magát, ahol egy vállérintés, egy kézmozdulat tökéletesíthetné a pillanatot. Ahogyan a normális, kiegyensúlyozott, rendesen tagolt és ragozott mondatoktól elszokunk, úgy vesznek feledésbe azok az értékek, melyek kiegészítik a kommunikációt. Legkínosabb, mikor szavak helyett nem hagyunk magunk után semmi mást, csak a csendet, hiszen már nem tudnak beszélni a cirógatások, vagy a mimika is annyira kétértelmű, hogy legtöbb esetben magyarázatra szorul. Amint most itt ülök, közben át – át lépek MSN-re, ahol hiába írom teli a képernyőt smileyval, akkor is nagyon ritka, hogy valóban ennyire vigyorogjak. Nem baj, ha nem teszem, nem látnak, kinyilvánítom az érzéseimet :) - boldog vagyok, rendben, felfogták, és Ők is érzékeltetik velem lelki állapotukat :( - szomorúak. Az életben állunk egymással szemben, legtöbb esetben megfigyelem az arcvonásokat, az apró változásokat, ahogy egy aranyos tekintet egy szó hallatán megváltozik. Ülök a gép előtt, próbálom előidézni a mozdulatokat, majd web kamera képének megtekintése eredménye, hogy látom, két, szinte faarcú ember ül egymással szemben, minimális arcmozgással. Nem azt mondom, hogy vigyorogjuk végig a délután 6 óráját, amikor elérhetőek vagyunk, csak arra próbáltam ráérezni, hogy honnan jöhetnek a tompulások. Egyfelől innen. A másik, amit az elején említettem, azok a szélsőségek. Van aki, mindenképpen ki akarja nyilvánítani, hogy miként érez, túlbuzgó gesztusokkal tarkított beszédében a szavak hátra szorulnak, és ha jól figyelünk, az arcán biztosan észrevesszük a valódi érzelmeit, ha néha bele is nyúl egy – egy kapálózó kéz. A másik véglet, aki magába zárkózik, és az istennek sem szeretné, ha megtudnánk, mit is gondol valójában a világról. Nem ér hozzá máshoz, és nehezen fogadja, ha hozzá érnek. Ugyanakkor egy szorultabb helyzetben, vagy éppenséggel az ágyban ugyanúgy igényli, mint más, de akkor már rendkívül kevés ember van, aki ezt ki is mondja. Saját skatulyájából nézi a világot. Természetesen ez egy hosszú skála, és nem lehet csak ide vagy oda tartozni, de mégis annyira rossz látni, hogy lassan semmilyen skáláról nem beszélünk. Az iskolában megtanították a kommunikáció arányát, és most próbálom újraértelmezni. Az érzések szabadjára engedésével, hogy belőlem milyen érzést váltanak ki bizonyos helyzetek, ehhez mérlegelve az indokot, ki miért nem teszi, amit szeretne.