Tessék...

Mennyire dühítő manapság…

Teljesen kihozott a sodromból amikor láttam…

Na de mégis…

Felettébb feltűnő az utcákon, és rohadtul zavar…

Nincs vége a mondatoknak. Most egy egészen újat akarok kezdeni. Persze ez nem azt jelenti, hogy ezentúl ilyen írások leleddznek majd itt, de ez rendhagyó lesz. Most magamat próbálom annyira negatívan nézni, épp amennyire a glosszáimon keresztül a világot szoktam.

Kezdeném ott, hogy undorító kisgyerek lehettem. Emlékeim között kutatva találok egy kis videófoszlányt, amint nővéremet dobálom kaviccsal focizás közben. Nagyobb volt és fájt, ha bokán rúgott. Lány, nem tudott túlságosan focizni, én pedig nem tudtam tolerálni túlságosan. Következő kép, amint nagymamáméknál lent dolgozunk a földön. Vagyis Ők. Én csak onnantól, hogy mamám biztosított, hogy kapok kindert Búza úrnál-bolt, amikor megyünk hazafelé. Nekem sem kellett több, egyből kettesével hordtam a ládákat, és tömtem közben a földes répát tovább. Nem is tudom mikor jöhetett az a törés. Még mindig ilyen gyerek lennék? Sikerült olyan hibákat véghezvinnem, amik azért arról tanúskodnak, hogy nem nagyon változtam. Újkori – ha említhetem így, Moszkva utáni életemet – hibám elsője, hogy megríkattam édes szüleimet. Magányomba burkolózva nem láttam, mennyire egy család vagyunk. Persze orvoslásra került, és felnőttebb fejjel tudtam már végiggondolni mi az érték. Első barátnőmmel viharos szakításunk nem sokkal ezután következett. Állítólag kiabáltam vele. Kiabáltam volna? Úr isten. Én nem így emlékszem,de még a gondolat is rossz, hogy valakiben ilyen érzést keltettem. Innentől kezdve életem a lányok körül forgott, ha mondhatni így. Belekóstoltam a szívszipolyozása, és nem akartam leállni. Hosszabb kapcsolatomnak saját törtetésem vetett véget. Bár, ott is volt benne már egy nagy hibám. Undorító módon egy másik lány csábítására – igazából egymást csábítottuk, nagyobb szerep volt az enyém, én mondtam az akkorinak, h inkább a másik – otthagytam. Később pedig újra visszakéredzkedtem. Amikor pedig valami másba, több időt igénylőbe vágtam bele, akkor vége lett. Kegyetlen módon, alig pár nap alatt. Pedig sokkal szebben is lehetett volna. Önző voltam. Később is, több másik helyzetben. Vezető lettem, és igazodtam az új helyzethez. Ha valami nem ment, akkor belemartam magam ebbe a világban, ahol elismertek, de közben ott is ármánykodtam. Sunyi alattomos módon irányítgattam titkos kis információimmal, befolyásoltam, és közben vertem a mellem, hogy milyen ügyes vagyok. Szerettem a helyzetet. Szerencsére itt is találtam párt, akitől rengeteg energiát elszívtam, és mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, ellöktem önző módon, mondván Neki jobb lesz így. Bíztattam magam, mennyire jót tettem vele. Az összeroskadás szélén is gyűjtöttem magamba az elismerő pillantásokat. Építettem újra az egóm, hogy újra embereken taposhassak át megveregetve a vállukat és képeket rakjak fel fészbúkra, látjátok, ezt is elértem. És most itt állok, gonoszul nevetve, kacagva a világra, mert nem látja senki, hogy a világ az enyém. Közben pedig benső kis dilemmáimat másra kivetítem, és piszkos ujjammal böködöm a tarkóját, és súgom fülébe, hogy Ő a hibás.

A világmegváltó terveim vajon inkább világuralmiak?

Ahogy az emberek gorombaságán, a világ gonoszságán csámcsogok, bizony én magam is ugyanúgy fellökök embereket, és nyugodtan szerepelhetnék utálkozós glosszák élén.

Ez lennék hát én?