Valami édesen kapar belülről. A mellkasomat nyomja mind a két kezével, pihen kicsit, majd újra próbálja. Ököllel üti, a tüdőmet tépkedi, a szívembe markol, de nem tud kijönni, tulajdonképpen én nem engedem ki. Sugdolózik hangosan, hogy mindenki hallja, majd szépen megbújik az egyik sarokban, amikor végre kinyitom magam, hadd repüljön. Édes angyali szárnyai újra a magasba vágynak, de ördögi mivolta minduntalan visszarántja. Hosszú hegyes körmei a húsomba vájnak, szívja a véremet, mígnem a végén valahol összeesek. Dörömböl az istenadta, de amikor ki szeretne jönni, nem érek rá, hogy foglalkozzam angyalarcú vérengző kis fenevadammal. Most meg itt ülök, pötyögök a gépen, mintha tényleg a szavait mondanám, de nem, Ő most mélységesen bujdosik mindenfelé, csak, hogy a végén majd rá ne találjak a megfelelő időben. Kis mohó, az ujjaimban eszi a húst, hogy hízzon tőle. Azt hiszi, ettől, majd ha végre kitör, értékesebb lesz. Eddigi tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam: nem. Nem lesz semmivel sem jobb, ha elhízik. Tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy sokat váratott magára, és nem foglalkoztam vele. Én kicsi fél lényem itt bent…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése