Boldogság

- Anyu! Anyu! –hangzott a kedvesen csengő hang a szobából.

Az ajtó nyikorogva nyílt, majd felhangzik egy kérdés.

- Miért nem vagy boldog? – a kislány aggódó tekintete anyja sötétbarna szemébe fúródott. Érezte, ez a kérdés mindenkinek fáj.

- Tudod kislányom, mert nincsen pénzünk. Nincsen elég… - lemondóan rázta a fejét, majd megsimította a lányka arcát. Bús mosoly szaladt végig a száján, de azonnal ki is aludt a boldogság szikrája.

- De az osztályban van egy fiú aki gazdag… Ő sem boldog…

- Tudod ebben a világban vagy túl kevés, vagy túl sok pénze van valakinek. Ahhoz, hogy ezt megértsd, nagyobbnak kell lenned, érezned kell a szükséget, és azt, amit igazán szeretetnek hívnak.

- De én szeretlek anyu…

Kialudt a fény. Az egész ház elhallgatott, a mosógép centrifugája még pörgött, zakatolt egy keveset, majd megadta magát a tömegvonzásnak. A kislány rémülten nyúlt az anyja keze után, aki szintén kereste, miben kapaszkodhat.

- Mi történt anyu? – az érintéstől lenyugodtak mind a ketten.

- Kikapcsolták a villanyt. – hallatszott valahonnan mélyebbről a hang, végtelen szomorúságot és keserűséget árasztva.

- Ezért vagy szomorú anya? Mert nincsen pénzünk villanyra? – még mindig kitartott a csengés, boldogan, bár már tompábban. – Majd kérünk kölcsön a fiútól, Ő gazdag, sok a villanyuk is biztos.

- Nem lehet… Sajnálom. – a kislány nem láthatta a futó mosolyt, amit naivsága csalt édesanyja arcára.

Ültek csendben, hallgatták, ahogy a feketeség belepi mindenüket.

- Anya?

- Igen?

- Akkor ki boldog?

- Nem tudom. Ezen a világon nem tudom.

- De ugye tudod, hogy szeretlek?

- Tudom, és én is szeretlek, de a szeretetnek ereje van, de pénze sajnos nincsen.

Újabb csend szakadt rájuk. Újra a kislány törte meg.

- Éhes vagyok, anyu. – és megdörzsölte apró pocakját.

Picit fújt az asszony.

- Majd holnap az iskolába menet kapsz valami finomat, most sajnos nincsen itthon semmi, csak káposzta…

- Fúj! – arcát undorodva húzta össze.

Lassan besütötte a szobát a teli hold, látszani váltak a sarkok, az árnyak, a könny…

- Anya… Miért sírsz? ... De én szeretlek, ugye tudod?! – a kislány szavai elcsuklottak. Megölelte édesanyját.

A hold kúszott fel, mintha zsinóron húzná valaki odafentről. Csend volt és sötétség. A két ölelkező szuszogó testet senki sem látta, se fentről, se lentről, csak a sötét utcai ablakot, amiből nem áradt a családi esti öröm, sokkal inkább valami félelmetes érzés; a nélkülözés, a fájdalom… A Boldogság hiánya…